Ich überspringe zwei Absätze und setze wörtlich fort: "Die Parteivertretung fordert das gesamte Volk auf, sich an dem Kampfe gegen das Polizeiregime mit zäher Entschlossenheit zu beteiligen. Es gibt keine Demokratie bloß für einen Teil der Bevölkerung. (Výkřiky posl. Jaksche.) Es gibt keinen Ausnahmszustand, der sich auf die Dauer bloß gegen einen Teil des Volkes wendet. Aufhebung der Demokratie bedeutet die Zerstörung des Bodens auf dem allein das Volk seinen politischen, wirtschaftlichen und kulturellen Kampf erfolgreich führen kann. Die Parteivertretung fordert daher die sofortige Aufhebung aller Ausnahmsmaßnahmen. Sie beauftragt die parlamentarischen Klubs auf parlam entarischem Boden alle zweckdienlichen Kampfmittel gegen das Persekutionssystem einzusetzen. Sie wendet sich aber auch an alle Parteimitglieder, an das gesamte Volk mit der Aufforderung, der neuesten Reaktionswelle ihre umso größere Entschlossenheit zur Wiedererkämpfung der zerstörten Demokratie entgegen zu setzen."

Das war der Beschluß der Parteileitung der deutschen sozialdemokratischen Arbeiterpartei im Jahre 1929, also vor vier Jahren. Seit dieser Zeit hat diese Partei bekanntlich an der Beschlußfassung einer ganzen Reihe von Ausnahmsgesetzen mitgewirkt und in diese Zeit fällt jene bekannte Persekutionswelle der letzten Wochen und Monate. (Výkřiky posl. Jaksche. - Místopředseda Stivín zvoní.) Verschärft wurde diese Praxis noch durch die am 4. Oktober dieses Jahres getroffenen Maßnahmen, die, soweit die deutsche Nationalpartei in Frage kommt, auf vollständig unrichtigen Behauptungen und aus der Luft gegriffenen Mutmaßungen beruhen. In unserem rechtzeitig überreichten Rekurse haben wir den lückenlosen Beweis erbracht, daß die amtlichen Bescheide von falschen Voraussetzungen ausgegangen sind und daß vor allem auch nicht von irgendwelchen Verschmelzungsabsichten mit der DNSAP die Rede sein kann. (Výkřiky posl. Jaksche a dr Schollicha.) Freilicch, wenn man die von vielen ernsten Männern in allen sudetendeutschen Parteilagern, seit. Jahren unter Ausschaltung jedes Überradikalismus geforderte und erstrebte Vereinheitlichung des sudetendeutschen Parteilebens - ich verweise in diesem Zusammenhang nur auf die von mir seinerzeit erhobene Forderung nach Zusammenfassung in einem sudetendeutschen Notparlament als Notgemeinschaft, der bekanntlich folgende Forderungen zugrunde liegen sollten: 1. Schulautonomie, 2. deutsche Beamte für das deutsche Gebiet, 3. gerechter Anteil an Staatsaufträgen unter gewährleistetem Schutz des deutschen Arbeitsplatzes - das in seiner bisherigen Zerrissenheit uns von jeder Einflußnahme im Staate ausgeschaltet hat, mit den behaupteten Verschmelzungsabsichten gleich setzt, dann dürfen wir uns über die auf solch' falschen Voraussetzungen basierenden Maßnahmen der Regierung nicht wundern. Aber mit Demokratie hätte ein solches Vorgehen nichts mehr zu tun. Wir erwarten daher von dem Verantwortungsbewußtsein der Regierung., daß sie nach ernster Prüfung des Tatbestandes zu einer aufrechten Erledigung des Rekursés gelangen wird und dem unhaltbaren Zustande der Außerkraftsetzung der Ausübung der verfassungsmäßig gewährleisteten Grundrechte für hunderttausende Staatsbürger, schon im eigenen Interesse des Staates, ein Ende bereiten wird. (Výkřiky Jaksche a dr Schollicha.)

Místopředseda Stivín (zvoní): Žádám pány posl. Jaksche a dr Schollicha, aby nerušili jednání.

Posl. inž. Kallina (pokračuje): Jede Staatsgewalt hat nicht nur das Recht, sondern auch die Pflicht gegen ungesetzliche Tathandlungen einzuschreiten. Vollständig aber abwegig ist es, unter dem Deckmantel des Schutzes der Demokratie die Gesinnung zu verfolgen, besonders wenin man erkennen muß, daß hier nur allzu oft die Verfolgung engherziger Parteiinteressen die Triebfeder dieses Handelns ist. Heute werden Menschen, die nichts anderes getan haben, als durch 1 1/2 Jahrzehnte ihre ganze Kraft in den Selbstverwaltungskörpern der Öffentlichkeit und damit dem Staate gewidmet zu haben . . . (Výkřiky posl. dr. Schollicha a Jaksche.).

Místopředseda Stivín (zvoní): Prosím o klid. Žádám pana řečníka, aby pokračoval.

Posl. inž. Kallina (pokračuje): . . . ihrer von der Wählerschaft erhaltenen Mandate entkleidet und im Wege von Ernennungen die demokratische Zusammensetzung dieser Verwaltungskörper zugunsten egoistischer Parteiwünsche verfälscht.

Wir fordern daher, daß im Wege der Durchführung von Neuwahlen in allen Körperschaften, in denen es zu Mandatsaberkennungen gekommen ist, der Bevölkerung die Möglichkeit geboten wird, sich durch Männer ihres Vertrauens vertreten zu lassen. Die Durchführung von Neuwahlen würde gleichzeitig auch den wahren Willen des Volkes kundtun, welche Politik in diesen schweren Krisenzeiten einzuschlagen ist, um endlich nach 15 Jahren schwerer Erschütterungen die Grundlagen zu einem friedlichen Aufbau der Welt, zu einem Wiederaufbau der Wirtschaft und zu einem gerechten Ausgleich von Volk zu Volk, auch im Rahmen dieses Staates, zu kommen. Die Völker wollen in Ruhe und Frieden leben. Unser sudetendeutsches Volk ist immer nur von dem Wunsche beseelt, die Heimat, unseren angestammten Arbeitsplatz, deutsch zu erhalten und gesicherte Grundlagen für die nationale, kulturelle und wirtschaftliche Entwicklung unseres Volkstums zu sichern. Dieser Arbeit werden wir auch in Zukunft unsere ganze Kraft weihen und wir erwarten, daß auch die Staatsgewalt sich dessen bewußt wird, welche Vorteile eine in ihren gerechten Ansprüchen befriedigte sudetendeutsche Bevölkerung, nach Umsetzung der Losung "Gleiche unter Gleichen" in die Praxis, für das Gedeihen des Staates haben würde.

In der zweiten Lesung werden wir in Ablehnung der Regierungspolitik gegen den Staatsvoranschlag stimmen. (Potlesk.)

Tisztelt Képviselőház! Kifogásolnom kell első sorban azt, hogy a miniszter urak közül csak egyetlenegy Dostálek miniszter úrvan·jelen. A többiek egész nap nincsenek jelen; mindössze Dérer miniszter urat láttam itt délelött a padban ülni. (Posl. dr Holota: Nem nyertél vele semmit!) Nem nyertem vele semmit, egyikkel se nyernék sokat, de mégis csak illő volna, hogy a parlament legfontosabb ténykedésénél, amikor a parlament a költségvetéssel foglalkozik, jelen legyenek a miniszter urak és meghallgassák a panaszokat.

Megszoktuk ezt már a miniszter uraktól az előző években. Szóvá tettem ezt már több alkalommal, de minden eredmény nélkül.

A költségvetésnek kulturális részével már foglalkoztam a költségvetési bizottságban; mégis ki kell térnem ujból reá, miután a "Prager Presse" november 16.-i számában részletesen foglalkozott ezzel a kérdéssel a következő cím alatt: "Wo werden Minderheiten unterdrückt?" Természetesen ez Magyarországnak szólt, mert a cikk összehasonlítást tesz a magyarországi szlovákok és az itteni kisebbségi magyarság helyzete között iskolai ellátás szempontjából. Mint a legtöbb összehasonlítás, ez is sántít. Amott betelepített szlovákokról van szó, akik önként mentek a telepített területre, az itteni magyarság pedig leszakíttatott egy külön politikai, önálló állami életet élő testről.

Amott százezernyi szlovákságról, emitt - ha a népszámlálást teljes tárgyilagossággal hajtják végre - egy milliónyi magyarságról van szó; mert azt állítom és bizonyítani is tudom, hogy itt a népszámlálást nem tárgyilagosan hajtották végre.

Magyarországot a trianoni békeszerződés csak eemi iskolák létesítésére kötelezte, Csehszlovákiát ellenben mindenféle tipusu iskolák felállítására szóllította fel. Arról nem vagyok kellően tájékozódva, hogyMagyarország menynben teljesítette a kötelességét. Egyet azonban Dzurányi László cikkeiből tudok, aki ezt a kérdést annak idején a "Prágai Magyar Hirlapban" nagyszerüen megvilágította, kimutatván, hogy a nagyobb tömegben, Békésmegyében élő szlovákok között A, B és C tipusu iskolák szabad választását engedélyezte a magyar kormány. Az A tipusu iskolákban tisztán szlovákul folyik a tanítás, a B tipusu iskolákban a magyar nyelv kisegítőnyelvként használatos, a C tipusu iskolákban magyar nyelvü a tanítás és a szlovák nyelv szerepel kisegítő nyelvként.

Mi boldogok volnánk, hogyha elemi iskoláinkban ez nekünk meg volna engedve. Mi nem választhatjuk meg szabadon iskoláinkat nagyon sok esetben, ahol ezt tenni szeretnők. Erről a körülményről interpellációink sora tanuskodik. Csak Mátyfalva, Karácsfalva, Tiszaujhely, Bátorfalu, Ipolyharaszti, Lukanénye, Szlovákgyarmat iskoláit említem meg, ahol nem állíthatunk fel oly iskolát, mint amilyet szeretnénk. Erről a vöki római katholikus iskolának évek óta húzódó esete tanuskodik, ahol a római katholikus iskolát az iskolai hatóságok semmiképen sem voltak hajlandók engedélyezni, egy még egyáltalán nem lé tező iskolaügyi törvényhozási intézkedésre hivatkozva.

Egyetlenegy törvény volna, amely biztosíthatná részünkre a magyar iskolák létesítését a prevrat óta; az 1919 évi 189. számu törvény, amely azonban Szlovenszkóra és Ruszinszkóra nem vonatkozik és amelynek végrehajtási utasítása 14 esztendő után még máig sem jelent meg. Ez a törvény megengedhetné, hogy magyar iskolát állíthassunk fel ott, ahol 40 iskolaköteles magyar gyermek van. Ez a jogunk azonban a levegőben lóg és éppen ennek az alapnak a hiánya miatt számtalan iskolát szüntettek be, ahol több mint 40 iskolaköteles magyar gyermek volt.

Hogy mennyire nincsenek meg még az elemi iskoláink sem, azt már kimutattam és igazoltam, hogy körülbelül 12.000 magyar gyermek nem járhat magyar elemi iskolába, körülbelül 3.000 magyar gyermek nem jut polgári iskolához és az ovodásgyerekek 80 százaléka nem járhat magyar ovodába.

Az egyes országrészek között is megkülömböztetést tesznek. Szlovenszkón négy felekezeti iskolát lehet azon az összegen felállítani, amelyen Ruszinszkóban egyet, mert Ruszinszkóban 4.908 Kč a felekezeti iskolák hozzájárulása, míg Szlovenszkón csak 1.200 Kč. Hiába sürgettem ennek az igazságtalanságnak a megszüntetését, a miniszter úr kitérő választ adott, de az igazságtalanságot magcáfolni nem tudta, mert nem is lehet. Most a Legfelsőbb közigazgatási bíróság sem talált törvényes alapot ennek a 4.908 Kč-s hozzájárulásnak az elismerésére egy ruszinszkói tanító ügyében hozott döntésében, mégis továbbra is fenn fogja tartani a minisztérium ezt a tarthatatlan igazságtalanságot.

A polgári iskolákban és középiskolákban ma sem látunk fejlődést, legfeljebb ott, ahol uj szlovák, cseh vagy ruszin iskolákat állítottak fel. Pontosabban kifejezve, annyival több középiskola van, ahány cseh középiskolát felállítottak Szlovenszkón és Ruszinszkón és annyival több polgári iskola, amennyivel színmagyar vidékeken, vagy vegyes nemzetiségü vidéken a magyarság rovására állítottak fel polgári iskolákat.

Felsorolhatnám a magyar iskoláztatás hiányait az elemi iskoláktól, a szakiskolákon keresztül a főiskolákig, az egyetemekig, de fölösleges. Minket magyarokat nem lehet félrevezetni. Mi elég intelligensek vagyunk, hogy a rejtett utakat, amelyeken a kormány jár, ész e ne vegyük. Mi túl vagyunk már azokon a gyerekcipőkön, hogy ne látnók meg azt, hol nincsenek meg a békeszerződésekben nekünk biztosított kulturális és egyéb intézményeink. Mi tisztán látunk. A külföld is kezd már tisztán látni és látja a humánus csehszlovák törvényalkotást, de látja a mögötte megbúvó nem humánus gyakorlati keresztülvitelt is. És ez nem válik a Csehszlovvák köztársaságnak előnyére. Ha az itteni ko rmányzat a magyar kisebbség megbékéltetésére fordította volna azt az energiát, amit az itteni magyarság jogainak kijátszására fordított, ezzel eleget tett volna alkotmányos kötelezettségének ademokratikus elv igazságának szolgálatában és ez bizonyára hasznára vált volna a kölcsönös bizalom megalapozásának is.

De lehet-e bizalommal a magyar kisebbség egy olan kormány iránt, amely az évek hosszú során át hangoztatott igazságos és jogos követelések teljesítése elöl a legteljesebb merevséggel elzárkozik és azoknak még töredékszázalékát sem hajlandó keresztül vinni? Megemlítsem-e, hogy a közoktatásügyi tárca szociális természetü kiadási tételeinél felvett több milliós összegből a szenvedő magyar kulturmunkások jóformán semmit, vagy csak olyan morzsákat kapnak, amit a szegény Lázárnak lehet alamizsnául odadobni?

Felhozzam-e a szlovenszkói és ruszinszkói magyar színjátszás rendszeres elsorvasztását, úgyhogy ma a keletszlovenszkói magyar színtársulat tagjai végső kétségbeesésükben a köztársasági Elnökhöz fordultak kegydiért? Megfelel-e az az osztóigazságnak, hogy míg a költségvetésben a színjátszás, irodalom, zene és képzőművészet támogatására közel 21 millió korona van felttüntetve, ebből az összegből a kétségtelenül egyenrangu magyar kultura fejlesztésére még csak morzsát sem juttatnak? Évek óta minden esztendőben jutalommal tüntetik ki a csehszlovák és német kultura kiváló munkásait, írókat, költőket, szinészeket, képzőművészeket, de eddig még mutatóba sem volt a kitüntetettek között egy müvész, aki a magyarsághoz tartozónak vallotta volna magát. A magyarság nem queruláns faj. A magyar önérzetes, szabadság- és igazságszerető nép. Igazságszeretetét sérti az, hogy míg egyrészt az alkotmány a legteljesebb egyenjoguságot biztosítja az állam polgárainak népi hovatartozásra való külömbség nélkül és míg egyrészt népi alaptulajdonságaiból fakadó föltétlen törvénytisztelete folytán állampolgári kötelezettségeinek a teherviselés és katonáskodás terén - felelős kormánytényezők által is elismert - példás kötelességtudással tesz eleget, addig a közjavakból a kormányhatalom jóvoltából nemcsak, hogy az egyenjoguság mértékét el nem érő hányadban nem részesül, de jóformán semmi ellenértéket, vagy csak morzsákat kap és legföljebb a közbiztonság ténykedésének a súlyát érzi. Sértett igazságérzete szól tehát a szüntelenül hangoztatott panaszokból és az a föltétlen bizalma, hogy a köztársaság cimerének jelszava végül is valóra válik és az igazság előbb vagy utóbb, de biztosan győzni fog.

Mindig azt mondják, hogy irredenták vagyunk és ezért nem érdemeljük meg az állam támogatását. Ezen állítás ellen a legerélyesebben tiltakozom, mert semmi olyan dolgot nem teszünk, ami ezt a rágalmat alapossá és indokolttá tenné. Sőt ellenkezőleg, én voltam és vagyok az, aki a magyarság nevében minden évben több alkalommal benyujtottam a magyar pártok határozati javaslatait az egyes minisztériumok kiadási tételeinek a magyarság számarányának megfelelő felosztása tekintetében és ezeket a javaslatainkat ma is benyujtjuk.

Követeljük, hogy a magyar diákság, a magyar színjátszás, a magyar müvészek, a magyar írók és költők is megkapják a költségvetésből a magyarságot megillető részt, hogy így az itteni magyar kultura, mint a multban, a jövőben is meg tudja tartani azt a magas nivót, amelynek nem egy esetben sikerült kivívnia a nyugati nagy kulturközösség elismerését.

A közoktatásügyi tárcához való megjegyzéseim nem volnának teljesek, ha szó nélkül hagynám az ifjuság, a nemzet erőrezervoárjának, a jövő nemzedékének mind súlyosabbá váló problémáját. Hasonlóan fontos és sajnos, ma hasonlóan súlyos probléma ez, mint a gazdasági válság nehéz kérdése. Tudjuk, hogy e két probléma szorosan összefügg és megoldásuk egyaránt égetően szükséges. Az iskolákból kikerült fiatalság irodákban, gyárakban, műhelyekben, közhivatalokban mindenütt zárt ajtókra talál; a munkára termett, egészséges fiatal kezek ideig-óráig még ernyedten nyúlnak alamizsna után, de k önnyen ökölbe merevedhetnek és akkor még súlyosabb lesz a probléma megoldása.

Az ifjuságnak föltétlen módot és alkalmat kell adni arra, hogy munkaerejével, képességével, tudásával ő is belekapcsolódjon a nagy társadalmi gépezetbe. Ha a gazdasági válság rombolásának megfékezésére egységes gazdasági terven dolgoznak, a kenyérért és munkáért kiáltó ifjuság súlyos problémájának megoldásában is rendszeres tervszerüségnek kell mutatkoznia.

Itt elsősorban, mint a legkönnyebben hozzáférhetőt, az állami közigazgatást kell úgy megreformálni, hogy ott a fiatal erők is érvényesülni tudjanak. Az állami költségvetésnek kerek 50 százalékát teszik ki a személyi kiadások és nap-nap után olvassuk a csehszlovák sajtóban, hogy a közigazgatásban aránytalanul sok az olyan hivatalnok, aki leszolgálta már a hivatalosan szükségelt szolgálati éveket, de valamilyen címen még hivatalában ül és így legalább is megnehezíti, ha nem is akadályozza a fiatal, qualifikált erők fölvételét.

Már a cseh kormánypárti sajtó is felemeli szavát ez ellen a visszásság ellen, de adatait csak kiszivárgott hirekből, vagy személyi információk alapján szerzi be, mert hiányzik a közhivatalok tisztviselői karának hivatalos statisztikája és pontos névtára, amelyből bizonyára az ilyen eseteknek egész halmaza tünne ki.

Feltétlenül szükséges az ilyen hivatalos címés névtár mielőbbi kiadása. Ennek tartalmaznia kell az összes állami intézmények és vállalatok cimét és az azoknál alkalmazott valamennyi tisztviselőnek a nevét, hivatalos cimét és állomáshelyét. A fiatalság ebből meglátná, hogy mennyi közállás áll rendelkezésre, arról nem is szólva, hogy ugyancsak kitünnék, hogy a nemzetiségek qualifikált tisztviselőit menynyire figyelembe nem veszik a közhivatalok betöltésénél, mennyi az álláshalmozó és menynyi a szolgálati éveit leszolgált és fölöslegesen hivatalában tartott öreg tisztviselő. Erre vonatkozó javaslatomat kellő indokolással szintén beterjesztem.

A számvitel ellenőrzésére vonatkozó törvényeink közel száz évesek és így elavultak. Ezzel kapcsolatban már többször tettem javaslatot az állami Legfelsőbb számvitel megreformálására. Most ujból beterjesztem ez ügyben a következő javaslatomat és kérdem:

"Tett-e már a Legfelsőbb állami számvevőszék egy "törvényben gyökerező" számviteli és közvagyonkezelés ellenőrzésére vonatkozó javaslatot a kormánynak és amennyiben tett, miért nem került az a Ház asztalára? Amennyiben pedig ez nem történt meg, indítványozom, hogy hivassék fel a legrövidebb időn belül az állami számvevőszék, hogy ilyen javaslatot terjesszen elő és az igazgatóhatóságok minden vagyonkezelés ellenőrzését korlátozó intézkedése akadályoztassék meg.

A törvényjavaslat, amely irányadóul szolgál majd az állami, országos, járási, városi, községi és minden közvagyont kezelő intézménynek és testületnek, a következőket kell, hogy magában foglalja: 1. A költségvetési részt, 2. a költségvetés végrehajtására vonatkozó részt, 3. a vagyonkezelési és irányelvi általános részt, 4. a pénztárszolgálati részt, 5. a számvevőszékek szolgálata és a tisztviselők pragmatikája részt. Ezen résznek keretén belül biztosítandó az ellenőrző tisztviselő teljes függetlensége az intézkedő tisztviselőktől. És végül 6. a számadási perrendtartási részt."

A költségvetést az előbb említett indokoknál fogva természetesen nem fogadom el. (Potlesk.)

Meine Herren! Wenn wir sagen, daß Demokratie Diskussion ist und dabei vor einer Einschränkung der Redezeit bei der Behandlung des Budgets stehen, so ist es natürlich nicht möglich, zu der Materie und den groß en Problemen erschöpfend Stellung zu nehmen. Man muß sich darauf beschränken, in politischen Aph orismen zu reden und auf die Dinge Streiflichter zu werfen.

Wir leben in einer wenn auch großen, jedoch überaus traurigen geschichtlichen Zeitperiode, die durch die allergrößte Wirtschaftsnot charakterisiert ist. Diese Zeit revolutioniert durch ihre Not den menschlichen Geist und die menschlichen Gedanken auf politischem und wirtschaftlichem Gebiet in dem Bestreben, die Dinge zu bessern. Anderseits finden wir, daß die Massen trotz der großen Drangsale die Geschehnisse in Ruhe, Besonnenheit, ja direkt in Würde über sich ergehen lassen. Über Ursache und Wirkungen der Krise und ihre Erscheinungen zu sprechen hat keinen Wert, weil alles erforscht und tausendfach durchbesprochen ist. Unendlich deprimierend ist der Umstand, daß wir mit Abhilfemaßnahmen der Krise ganz ohnmächtig gegenüberstehen. Wir stellen fest, daß kein politisches System, auch kein wirtschaftspolitisches System, auch kein Problem wie die Währung maßgebenden Einfluß auf die Gestaltung der Dinge hat und daß wir eigentlich vor der Kraft wirtschaftlicher Naturgesetze stehen, daß sich die Wirtschaft mit ihren Gesetzen eben nicht biegen und brechen läßt und daß sie weder durch die Politik, noch durch etwas anderes beirrt werden kann. Fest steht heute, daß entgegen den früheren Zeiten man schon dazu kommt, neben der Politik auch Verständnis für Wirtschaft und Wirtschaftspolitik aufzubringen und die Zusammenhänge zu erfassen, daß man heute weiß, daß es niemand allein schaffen kann und daß kein Krieg die Erlösung aus den Dingen bringen kann, sondern daß nur die Befriedung der Völker und der Staaten, die Gleichschaltung übereinstimmender Interessensgeminschaften uns aus den Wirrsal herausführen kann. Deshalb geht es darum, die Mitarbeit des Einzelnen, der Staaten und der Völker an dem gemeinsamen Aufbauwerk zu fordern, die uns wieder glücklicheren Zeiten entgegenführen soll. Da müssen wir uns zu der Einsicht durchringen, daß jetzt alles Trennende beiseite bleiben und in den Hintergrund treten muß, denn heute geht es um die primitivsten Lebensrechte des Menschen, um Arbeit und Brot. Wenn das Räderwerk der Wirtschaft steht, sehen wir erst, wie wichtig für den ganzen staatspolitischen und finanzpolitischen Rahmen des Staates die Wirtschaft ist.

Der Niedergang der Wirtschaft drückt sich natürlich auch im Budget aus. Das Budget für das Jahr 1934 wird als das Denkmal demokratischer Disziplin und als Arbeit der Demokratie bezeichnet. Wenn man unter Demokratie in diesem Staate die Regierungsmehrheit versteht, den Ausschuß der Spar- und Kontrollkommission, so hat man Recht. Wenn man aber unter Demokratie in ihrer obersten Institution das Parlament versteht, hat man Unrecht, weil man die Opposition in dem Willen aufbauender Arbeit am Budget ausschaltet. Wir stehen im Grunde genommen, wenn wir es ehrlich sagen wollen, vor einer Kollegialdiktatur. Es ist kein Trost für die Opposition, daß ein großer Teil der Regierungsabgeordneten auch nichts hineinzureden hat und nichts weiß. Wir sind dadurch, daß die ganze große Arbeit auf wenige Menschen konzentriert wird, soweit gekommen, daß eigentlich der größte Teil der Abgeordneten und Senatoren entbehrlich wird, nicht notwendig ist und lediglich ein Mitläufertum und demokratischen Aufputz bedeutet. Bei uns wird sehr viel von Demokratie gesprochen, in Wirklichkeit ist die große breite Masse des Volkes bis in die obersten Spitzen der Führung, soweit sie nicht an dieser Kollegialdiktatur teilnehmen, zu politischer Ohnmacht verurteilt. Ich habe mir anläßlich der heurigen Budgetdebatte die Mühe geno mmen, die Exposés seit dem Jahre 1927 zu studieren. Wenn wir diese Exxposés durchlesen, so finden wir darin ein Übermaß von Optimismus niedergelegt. Es wird in diesen Exposés soviel zusammengelogen, soviel versprochen, ohne es einzuhalten. Die Dinge sind ganz anders gekommen, als man sie in diesen Exposés dargestellt hat.

Wir begrüßen demgegenüber das vollständig nüchterne Exposé des Herrn Ministers Trapl, der tatsächlich die Dinge mit aller Ruhe betrachtet, die Lage nüchtern beurteilt und mit dem wir bezüglich des Gleichgewichtes des Budgets übereinstimmen können. Er will keine neuen Steuern einführen, er steht auf dem Grundsatz der Privatwirtschaft, daß man nicht mehr ausgeben darf, als man einnimmt - früher war das umgekehrt - er erkennt heute die Wichtigkeit des Exportes an, die Schwierigkeiten, die Hemmnisse, welche die autarkischen Bestrebungen mit sich bringen, und er erkennt, wie notwendig eine Krediterweiterung, für die Wirtschaft ist. Das ergibt natürlich für den Finanzminister einen kolossalen Aufgabenkreis: Die Einst Ilung zur Währung, die Erweiterung des Kredits, die Behandlung der Steuerrückstände, die Anwendung produktiver Arbeitslosenfürsorge, die Beseitigung des Defizits in den Betrieben, die Herstellung eines Ordnungszustandes in der Finanzwirtschaft der Selbstverwaltungskörper. Das sind so große, schwerwiegende Probleme, daß daneben ganz verschwinden die materiellen Ziffern des Budgets. Das ganze Budget wird vollständig hinfällig, wenn man nicht auf der anderen Seite die ganze Situation, die Probleme und die Anpassungsnotwendigkeiten an die Zeit beachtet.

Und da, meine Herren, wiederhole ich unseren Vorschlag auf Gründung einer Fondszentrale, einer Garantie- und Haftungszentrale, einer Subventions-, einer Verkehrs-, einer Lieferungszentrale, einer Sanierungszentrale, einer zentralen Gebäudeverwaltung. Ich führe das in diesem Zusammenhang deswegen an, weil durch die Zentralisierung gerade dieser Gebiete vielfach Doppelgeleise ausgeschaltet würden und eine Spars amkeit eintreten und zwangsläufig eine Rationalisierung in der ganzen Staats- und öffentlichen Verwaltung platzgreifen könnte. Es wird doch interessieren zu erfahren, daß die Summe der vom Staat übernommenen Garantien bis Ende 1932 bereits den Betrag von 9·8 Milliarden ausmacht und daß das Vermögen der Fonds annähernd auf eine Milliarde bis 1·3 Milliarden Kč geschätzt werden muß.

Das Budget für 1934 wird als das letzte Deflationsbudget bezeichnet, vom Herrn Ministerpräsidenten Malypetr, von Dr. Beneš und vom Minister Trapl. Koll. Remeš ist anderer Ansicht. Ich schließe mich unbedingt der Ansicht Remeš an. Ein aufrichtiges Wort in diesem Saale: Wer vom letzten Deflationsbudget spricht und gleichzeitig von der Stabilität der Währung und von der Herabs etzung der Preise der lebensnotwendigen Artikel, der muß glauben, daß wir politische Kinder sind, wenn wir annehmen sollen, daß diese Begriffe mit einander vereinbar sind. Sie sind nicht vereinbar. Wer heute den Preis der lebensnontwendigen Produkte herabsetzen will, kann entweder die Löhne herabsetzen, oder das Material, er muß die sozialen Lasten berücksichtigen, die Steuerlasten, die Tarife. Wenn heute der Staat nicht mit bestem Beispiel vorangeht, wenn der Staat trotz der großen Belastung und trotz des Bestrebens, die Preise herabzusetzen, auf dem gleichen Maße der öffentlichen Belastung stehen bleibt und wenn die Tariffe diese Höhe haben, dann ist es unmöglich und dann ers höpft sich von selbst der Gedanke des letzten Deflationsbudgets. Damit hängt die Frage der Stabilität der Krone zusammen. Entweder das eine oder das andere. Wenn Sie die Krone halten wollen, müssen Sie in Wirklichkeit einen Stand der Wirtschaftsziffern herbeiführen, wie zur Zeit des Jahres 1922/1923, als die Krone stabilisiiert wurde. Wenn Sie das nicht machen, können Sie nicht von der Stabilität der Krone sprechen. Machen Sie es aber, dann ist die Theorie von dem letzten Deflationsbudget hinfällig geworden, weil Sie in diesem Falle unbedingt zur weiteren Herabsetzung der öffentlichen Belastung und des Budgets kommen müssen. Das sind Binsenwahrheiten und es wäre demagogisch, wenn wir diese Wahrheiten ni cht erkennen und nicht darnach handeln würden. Aber eines mit dem anderen geht nicht.