Senát Národního shromáždění R. Čs. r. 1930.

III. volební období.

1. zasedání.

Tisk 36.

kelt 1929. évi............ én

1. §. Mindazon személyek, akik 1918. október 28.-án magyar állampolgárok voltak, ezen a napon Szlovenszkó vagy Ruszinszkó valamely községében laktak és az érvényben levő törvények szerint csehszlovák állampolgárságot, illetőleg más államban állampolgárságot nem szereztek, e tőrvény folytán szerzik meg a csehszlovák állampolgárságot és ugy tekintetnek, mintha már 1918. október 28.-án a Csehszlovák köztársaság állampolgáraiva váltak volna.

2. §. A törvényes házasságban élő nők férjük, a kiskoru gyermekek pedig atyjuk, ilyennek nemlétében anyjuk e törvény alapján megszerzett allampolgárságát követik.

Ha a férj, illetőleg az atya, ilyennek nemlétében pedig az anya, aki, ha életben volna, az 1. §. alapján csehszlovák állampolgárságot szerezne, 1918. októbér 28.-a után, de ezen törvény hatálybaléptének napja előtt meghalt, ugy az özvegy, illetőleg a gyermekek e törvény folytán ugyancsak megszerzik a csehszlovák állampolgárságot.

3. §. Az 1. és 2. §§ szerint megszerzett állampolgárság az 1918. október 28.-i lakás szerint illetékes járási hivatal által dij-és illetékmentesem igazolandó.

4. §. Azon személyek illetőségét, akik e törvény folytán szerezték meg a csehszlovák állampolgárságot, az 1920. április 9.-én 236. sz. a. kelt törvény 14. §.-ában foglalt elvek alapján a belügyminiszter állapitja meg.

5. §. Ezen törvény kihirdetése napján lép életbe és végrehajtásával a belügyminiszter bizatik meg.

Közismert tény, hogy az állampolgárság rendezetlensége következtében Szlovenszkó és Ruszinskó lakosságának igen jelentékeny része, önhibáján kivül teljesen tarthatatlan helyzetben él.

A trianoni békeszerződés 61. cikke értelmében a csehszlovák állampolgárság mindazon volt magyar állampolgárt megilleti, aki 1910. január l.-én valamely csehszlovák községben illetőséggel birt.

Ugyanezt mondja ki az 1920. évi 236. t. c. 1. §.-a is, azonban az illetőség kérdésének eltérő és téves magyarázata okozta a tarthatatlan jogi helyzetet. A hatóságok és a legfőbb közigazgatási biróság ugyanis az illetőség igazolásához megkivánták annak irásbeli bizonyitását, hogy az illetőséget, illetve állampolgárságot kérő egyén 1910. előtt már valamely község kötelékébe kifejezetten, képviselőtestületi határozattal is, felvétetett. Ezen feltételek teljesitése a jelenlegi szlovenszkói és ruszinszkói lakók közül soknak nem áll módjában, mert a régi magyar joggyakorlat egyáltalán nem kivánta annak irásos igazolását, hogy valaki valamely község kötelékéből kilépett és egy másik község kötelékébe felvétetett, hanem azzal a ténynyel, hogy valaki valamely községben 4 évig lakott és ott a község terheihez hozzájárult, minden külön alakszerűség nélkül az illetőséget megnyerte, - az olyan köztisztviselők és katonai személyek pedig, akik a községi adók viselésétől fel voltak mentve, olybá tekinttettek, mint akik a községi adót megfizették. Ez a törvénymagyarázat és jogfejlődés ellentétes ugyan a volt osztrák területeken érvényben volt közigazgatási joggal ámde minden életviszony rendezésének s igy az illetőségnek kérdése is csak az annak idején az illető jogterületen érvényben volt jog szerint birálható el, tehát oly jogot, amely a jelzett területeken 1918. előtt ott soha sem volt érvenyhén, irányadóul venni az általános jogelvekbe ütköző.

Ennek felismerése alapján és e lehetetIen állapotoknak rendezése céljából jött létre az 1926. évi 152. sz. (lex Dérer) törvény, a mely azonban a kérdést nem oldotta meg. Ez utóbi tőrvény ugyanis az 1920. évi 236. számu csehszlovák törvénynél is egy lépéssel hátrább megy, mert nem ismeri el csehszlovák állampolgárokul mindazon személyeket, akik 1910. január 1.-én itt illetőséggel birtak, hanem csak igényt nyujt az ezen törvényben felsorolt egyéneknek arra, hogy az állampolgárság megadását a csehszlovák hatóságoktól kérhetik. Ez azért bizonyos foku visszaesés, mert amire a trianoni békeszerződés és a felhivott korábbi törvény szerint valakinek joga van, annak a megadását nem is kell kérnie és még kevésbbé kell e jog megadásáért dijat és illetéket fizetnie. A lex Dérer az állampolgárság megadásának igényét csak azon volt magyar állampolgároknak biztositotta, akik 1910, január 1.-e után is, mind a mai napig, megszakitás nélkül, a csehszlovák köztársaság mai területén laktak és más állam területén sem illetőséget, sem allámpolgárságot nem szereztek. A törvénynek ez a rendelkezése egyrészt ellenkezik a békeszerződéssel, másrészt fizikailag teljesithetetlen kővetelmény. Ellenkezik a békeszerződéssel, mert, ez az állandó ittlakást nem kivanja, fizikailag teljesithetetlen pedig, mert oly negativ bizonyitást igényel, amely ad absurdum vive pl. a délamerikai államok, vagy apróbb szigetállamok bizonyitványának becsatolását is igényelhetné. A lex Dérer továbba egy csomó egyént, pl a volt katonai egyéneket, az annak idején a fogadalmat bármi okból le nem tevőket, valamint akiket kiutasitottak, vagy államellenes magatartást tanusitottak, kizárja azokkőzül, akik ezen törvény alapján az állampolgárságot kérelmezhetik. Ez az álláspont jogilag nem tartható, mert az ipso facto és pedig, az államfordulat következtében és folyományaképpen megszerzett állampolgárságától ilyen kizárás statuálásával jogszerűen senki meg nem fosztható, illetve a netáni büntetendő cselekmények, csak a rendtörvény és a büntetőtörvény alapján büntethetők. A helyzeten javitani akaró törvény ezen és még egyéb hiányossága, homályossága az uralkodó jogbizonytalanságot tehát nemhogy megszüntette, hanem még fokozottabb mértékben növelte is. A törvény végrehajtása pedig még zavarosabb helyzeteket teremtett.

A jelen törvényjavaslat az ilykép előállott visszás állapotokon óhajt györkeresen segiteni azzal, hogy mindenki részére, aki az államfordulat folytán idecsatolt területnek lakója, e terület idecsatolásának természetszerű folyományaként az illetőséget és állampolgárságot is megadja.

Ezt a megoldási módot indokolja részbén a saint-germami kisebbségi szerződés 3. cikke is, amely szerint a csehszlovák állam köteles állampolgárokul elismerni azokat, akik e szerződes életbeléptetésének napján, 1921, julius 26.-án illetőséggel birtak Szlovenszkón, illetőleg Ruszinszkóban. A magyar jog szerint pedig ezen a napon illetőséggel birtak mindazok, akik 4 év óta, tehát 1917. julius 26.-a óta valamely szlovenszkói vagy ruszinszkói községben laktak és adót fizettek. A saint-germaini szerződés szerint ezek tehát ipso jure csehszlovák állampolgársággal birnak. A jelen javaslat azonban az állampolgársági kérdés végleges megoldása céljából a méltányosság azon álláspontjára helyezkedik, hogy az állampolgárságot megadja mindazok részére is, akik az államfordulatkor itt laktak és azóta is itt élnek.

E méltányosság gyakorlására annál is inkább szűkség van, mert az 1920, április 9.-én 236. sz. a. kelt tőrvény 1. §. 2. bekezdése alapján a volt német állampolgárok ugyancsak a lakás puszta ténye alapján szerezték meg a csehszlovák állampolgárságot, a volt osztrák állampolgárok számára pedig az 1921. március 26.-án 107. számu törvénnyel becikkelyezett brünni szerződés könnyitette meg a czehszlovák állampolgárság megszerzését és igy a csehszlovák köztarsaság azon lakosainak, akik előbb magyar állampolgárok voltak, is végre ugyanolyan föltételek mellett meg kell adni, az állampolgárságot.

Prágában, 1929. december 18.-án.

Dr Grosschmid,

Fr. Scholz, Tschapek, Dr Hilgenreiner, Böhr, Dr Feierfeil, Teschner, Dr Jesser, Köhler, Füssy, Böhm.

Tisk 36.

Podpísaní navrhujú:

Senát ráč sa usniesť:

zo dňa...........

Národné shromaždenie republiky Československej usnieslo sa na tomto zákone:

§ 1.

Všetky osoby, ktoré dňa 28. októbra 1918 boly uhorskými štátnymi občanmi, v niektorej obci Slovenska alebo Podkarpatskej Rusi bydleli a podľa platných zákonov štátneho občianstva v československom alebo v inom štáte nenadobudly, nabývajú československého štátneho občianstva v dôsledku tohoto zákona, a pokladajú sa za takých, ako keby sa boly štátnymi občanmi republiky Československej staly už dňa 28. októbra 1918.

§ 2.

V štátnom občianstve na základe tohoto zákona získanom sledujú manžela manželky, žijúce v zákonitom manželstve, a otca, alebo keby ho tu nebolo, matku nezletilé deti.

Jestliže manžel alebo otec, a keby tohoto tu nebolo, vtedy matka, ktorí v prípade dožitia boli by získali československé štátne občianstvo na základe § 1, - zomreli po 28. októbri 1918 avšak ešte pred nastúpením platnosti tohoto zákona, vtedy vdova alebo deti nabývajú československého štátneho občianstva taktiež v dôsledku tohoto zákona.

§ 3.

Štátne občianstvo získané podľa §§ 1 a 2, musí bez taxy a poplatku dosvedčiť okresný úrad, príslušný dľa miesta pobytu.

§ 4.

Domovskú príslušnost osôb, ktoré získaly československé štátne občianstvo v dôsledku tohoto zákona, stanoví minister vnútra na základe zásad, položených v § 14 zákona zo dňa 9. apríla 1920, č. 236 Sb. z. a n.

§ 5.

Zákon tento nastúpi platnosť v deň svojho vyhlásenia a jeho prevedenie sveruje sa ministrovi vnútra.

Je známym skutkom, že veľmi značná časť obyvateľstva Slovenska a Podkarpatskej Rusi ocíta sa následkom neupravenosti štátneho občianstva v pomeroch naprosto nesnesiteľných.

Vo smysle článku 61. mieru trianonského prislúcha československé štátne občianstvo každému bývalému štátnemu občanovi uhorskému, kto v deň 1. januára 1910 mal domovské právo v niektorej obci československej.

Totiež je vyslovené i v § 1. zákona č. 236/1920, avšak odlišny a mylný výklad otázky práva domovského privodil neudržatelné právné pomery. Úrady a najvyšší správny, súd totiž k dokazovaniu práva domovského požadovaly písomný doklad o tom, že jednotlivec, ktorý o domovské právo rešp. štátne občianstvo žiada, bol už pred r. 1910 do sväzku niektorej obce výslovne, usnesením zastupiteľského sboru prijatý. Splnenie týchto podmienok je veľa obyvateľom Slovenska a Podkarpatskej Rusi nemožné, lebo stará uhorská právna prax vôbec nepožadovala písomný doklad o tom, že niekto zo sväzku niektorej obce vystúpil a že do sväzku inej obce bol prijatý, ale faktom, že niekto v niektorej obci 4 roky bydlel a tam k obecným ťarchám prispieval, získal tam bez akýchkoľvek ďalších formalit domovskú príslušnosť, - verejní úradníci a vojenské osoby však, čo boli platenia daní obecných sprostení, pokladali sa za takých, ako keby boli obecné dane platili. Tento výklad zákona a tento právny vývoj protiví sa síce právu administratívnemu, ktoré platilo v bývalých zemiach rakúskych, avšak otázka riešenia akýchkoľvek životných pomerov a tedy i domovskej príslušnosti posudzovaná má byť dľa práva, ktoré platilo v dotyčnom právnom území, a tedy brať za smernicu právo, ktoré vo zmienených územiach pred r. 1918 nikdy neplatilo, naráža na všeobecné právné zásady.

Na základe zpoznania toho a cieľom upravenia týchto nemožných pomerov došlo k vyneseniu zákona čís. 152/1926 (lex Dérer), ktorým však otázka tá riešená nebola. Uvedený zákon totiž ide ešte v porovnaní s československým zákonom čís. 236/1920 o krok nazpät, lebo nepriznáva československé štátne občianstvo všetkým osobám, ktoré v deň 1. januára 1910 maly tuná domovské právo, ale jednotlivcom v tom zákone uvedeným poskytuje iba nárok, aby mohly u československých úradov žiadať o udelenie štátneho občianstva. Je to do istej miery krok nazpät preto, lebo kto podľa trianonskej mierovej smluvy a citovaného drievejšieho zákona právo má, nemusí o udelenie jeho ani žiadať a tým menej za jeho udelenie taxy a poplatky platiť. Lex Dérer zaistil nárok na udelenie štátneho občianstva len tým bývalým uhorským štátnym občanom, ktorí po 1. januári 1910 až do dnešného dňa nepretržite v dnešnom území Československej republiky bydleli a v území iného štátu ani domovského práva ani štátneho občianstva nenadobudli. Toto ustanovenie zákona jednak prieči sa mierovej smluve a jednak je požiadavkom fysicky nesplniteľným. Prieči sa mierovej smluve, lebo ona nepožaduje stály tunajší pobyt, a je požiadavkom fysicky nesplniteľným, lebo vyžaduje si takého negativného dokazovania, ktoré per deductionem ad absurdum mohlo by si vyžadovať predpokladanie svedectiev juhoamerických alebo drobných ostrovných štátov. Lex Dérer ďalej vylučuje celú hromadu osôb z tých, ktoré môžu žiadať na základe zákona o štátne občianstvo, ako sú na pr. bývalé osoby vojenské, osoby nesloživšie svojho času z akejkoľvek príčiny sľub vernosti, osoby vyhostené alebo také, ktoré zaujaly protištátne stanovisko. Toto stanovisko je právne neudržiteľné, kedže štátneho občianstva, nadobudnutého ipso facto a to v dôsledku štátneho prevratu nikto právne nemôže byť štatuovaním takéhoto vylúčenia zbavený, a prípadné trestné činy môžu byť len na základe zákona poriadkového alebo trestného stihané. Týmito a inými závadami a nesrovnalosťmi zákona, ktorý mal pomery napravit, zavládnuvšia právna neistota nielen že nebola zažehnaná, ale ešte stupňovane zväčšená. A prevádzanie zákona vyvolalo pomery ešte zmätenejšie.

Tento návrh zákona chce radikálne odpomôcť anomálnemu stavu takto privodenému, a to tým, že ako prirodzený dôsledok pričlenenia tunajších území udeluje domovské právo i štátne občianstvo všetkým, ktorí bydlia v územiach pričlenených v dôsledku štátneho prevratu.

Tento spôsob riešenia nachádza odôvodnenie tiež v článku 3 menšinovej smluvy saint-germainskej, dľa ktorej štát československý je povinný uznať za štátnych občanov všetkých, ktorí v deň nastúpenia platnosti onej smluvy, t. j. dňa 26. júla 1921 mali domovské právo na Slovensku alebo v Podkarpatskej Rusi. Podľa práva uhorského však dňa toho mali tu domovské právo všetci, čo od 4 rokov, tedy od 26. júla 1917 v niektorej obci na Slovensku a v Podkarpatskej Rusi bydleli a daň platili. Osoby tieto tedy podľa smluvy saint-germainskej majú ipso jure československé štátne občianstvo. Tento návrh zákona však cieľom konečného riešenia otázky štátneho občianstva stavia sa na to stanovisko slušnosti, že udeľuje štátne občianstvo tiež všetkým, čo v dobe štátneho prevratu tuná bydleli a od tých čias tuná žijú.

Uplatňovanie tejto slušnosti je potrebné tým väčšmi, lebo na základe § 1, odst. 2. zákona čís. 236/1920 i bývalí nemeckí štátni občania získali československé štátne občianstvo taktiež na základe holého faktu bydlenia, bývalým rakúskym štátnym občanom však usnadnené bolo nabývanie československého štátneho občianstva smluvou brnenskou, uzákonenou zákonom zo dňa 26. marca 1921, čís. 107, a následkom toho tedy tým obyvateľom Československej republiky, čo boly prv uhorskými štátnymi občanmi, treba udeliť štátne občianstvo konečne tiež za tých istých podmienok.

V Prahe, dňa 18. decembra 1929.

Dr Grosschmid,

Fr. Scholz, Tsehapek, dr Hilgenreiner, Böhr, dr Feierfeil, Teschner, dr Jesser, Köhler, Füssy, Böhm.