Tisztelt képvislőház! Mint a magyar parlamentarizmus
hagyományainak ismerője, rég nem hallott,
de feledésbe nem ment hangok kicsendülését
vélem felismerni Hoda miniszterelnök
úr beszédében, amelyet elmondhatott volna
akár Apponyi Albert, akár Justh Gyula, sőt
Károlyi Mihály is akkor, amikor a hangulatra épített
politikájukat akarták alátámasztani.
Ez az első beszéd, amióta a csehszlovák
képviselőháznak tagja vagyok, amelyben egy
gramofonszerü tipikus kifejezés, nem volt benne ez
a szó: demokrácia. S valóban, ennek meg van
az indoka, mert az egész beszéd imperialista volt,
talán monarchikus volt, de demokratikus beszéd nem
volt.
A demokrácia az idevaló megállapítás
szerint, népuralmat jelent. A nép pedig az állam
lakosságának kollektív elnevezése.
Hogy ez a nép nem volt benne ebben a beszédben,
azt igazolták a parlamenti beszéd elmondásának
körülményei. A beszédben ott volt a törés,
hogy mint ahogy a régi Magyarországon nem lehetett
"osztrák-magyar" lélekkel gyujtó
sikereket elérni, úgy itt sem lehet a népfajokkal
nem számoló egységesítéssel
sikert elérni, mert közjogilag a köztársaság
csehszlovák állam, az állampolgárok
benne csehszlovák állampolgárok, de csehszlovák
faju állampolgárok azért nincsenek benne.
Senki nálamnál nem tiszteli jobban a legnemesebb
emberi érzést, a hazafiság érzését.
Elismerem, hogy ennek Hoda Milán példáját
mutatta akkor, amikor ellenfeleinek egész tengerével
szemben megmaradt nehéz körülmények között
szlováknak. Én láttam az akkori sikereinek
titkát, de láttam ugyanabban a periodusban az úgynevezett
koalició összeroppanását is. Megismétlődik
ez most nálunk. Amikor a függetlenségi magyarok
a koalicióban közösügyes magyarokká
akartak átváltozni, megbuktak. Ép úgy
jár itt is a népe előtt az, aki "közösügyes"
politikát kezd és ha például a szlovák
át akarna hasonulni csehszlovákká.
Természetes, hogy egy államférfi, aki vezető
helyen áll a kormány élén, kell, hogy
bízzék a maga ügyében és kell,
hogy tudja a céljait. Ennek kifejezést adott a miniszterelnök
úr. De egy felelős államférfinak céljai
mellett tudnia kell a rendelkezésre álló
erők mennyiségét is és etekintetben
a válasszal adós maradt a miniszterelnök úr.
Kétféle erő áll egy vezető
államférfi rendelkezésére. Az egyik
- ahogy a miniszterelnök úr is kifejezte magát
- a fizikai erő, a másik a morális erő.
A fizikai erő tekintetében nem nyilatkozom. Tiltja
ezt nálunk most a demokrácia diadalát hirdető
kivételes törvényeknek a büntető
ereje. Csak a morális erővel akarok foglalkozni,
amely sokkal hatékonyabb. Hiszen a fizikai erő a
fegyver. Ez csak hideg vas. Ha nincs az ezt tartó kéz:
a nemzeti érzés lendülete és a szándék,
amit tökéletesen fejez ki a szláv nyelv ezzel
a szóval: "duch", akkor önmagában
nem elég a fegyver. Ha pedig meg van a "duch",
akkor a gyengébb fegyvert is pótolja a "duchnak"
átütő energiája. Hogy pedig meg vane
ez a "duch", az mindig attól függ, hogy
megtaláljae a nép a kormányzatban azt a keretet,
amelyben ki tudja élni saját nemzeti életét.
És itt van a miniszterelnöki beszédnek az a
mankója, amely miatt senki sem meri mondani, hogy ez a
beszéd már annyi, mint egy tett.
Nem akarok részletesen foglalkozni a beszéddel,
amely tipikusan modern irányu abban, hogy mellékmondatokban
fejezi ki azt, amit a főmondatban a maga érdessége
miatt el akar kerülni. Rámutatok itt arra, hogy ez
a beszéd is tele van azzal, aminek sikere volt 20 évvel
ezelőtt, de aminek sikere ma már nincsen: tele van
propagandisztikus éllel és propagandisztikus céllal.
A propaganda ma már nem olyan értékes, mint
ezelőtt 20 évvel volt, mert az ujabb generáció
meg tudja külömböztetni, hogy mit miért
mondanak és megnézi azt, hogy az állítás
kinek és minek az érdekében történt.
A miniszterelnök úr beszéde a külföldnek
volt szánva. Ezért, hogy már előre
kételyt ne terjesszen, de a mai helyzetadta nehézségek
alapokai kutatóit zavarba hozza, két körülményt
szegezett le, ami megtévesztésre alkalmas. Az egyik
az, hogy Csehszlovákia azért olyan, amilyen és
azért van benne annyi nemzetiség, mert a miniszterelnök
úr szavai szerint: "történelmi tény,
hogy Csehszlovákia azok közé az államok
közé tartozik, amelyeknek területén külömböző
eredetü nemzeti lakosság él elvegyítve
és a békekonferencia ezért nem tehetett mást,
mint, hogy megerősítette a világháboru
után is a többszáz éves helyzetet".
Ez kardinális tévedési pont. Mert bár
az föltétlenül áll, hogy Csehszlovákia
két államból lett összetéve:
a lecsatolt történelmi országokból,
amelyek az osztrák császársághoz tartoztak
és Szlovákiából, amely ezer évig
Magyarországnak volt integráns része, de
az azután feltétlenül bizonyos, hogy a békekonferencia
nem azért erősítette meg ezeket az etnografiailag
vegyes határokat, mert nem tehetett mást, de azért,
mert a békekonferenciának alapvető tévedése
mindig az, hogy a büntetést kiszabó bírónak
a szerepét töltse be, nem pediglen a tárgyaló
feleknek a szerepe volt a célja.
A másik ilyen propagandisztikus célzatu megállapítás
az, hogy a csehszlovák kormányzat minden kötelezettségének
eleget tett azoknak a kisebbségi kötelezettségeknek,
amiket magára vállalt, sőt ezeknél
többet is adott. Tehát eszerint itt meg volna a morális
erő és ezért nincsen alapja annak, hogy bárki
is az ittlévő fajtestvérek ügyeivel
foglalkozhassék. Felelősségem teljes tudatában
kijelentem azt, hogy ez a megállapítása a
miniszterelnök úrnak nem födi a tényleges
valóságot. A kisebbségi kérdés
itt megoldva nincs, csak mellékvágányra van
tolva.
Hogy ebben az államban a kisebbségi jogok hogyan
oldatnak meg, arra iskolapélda az, ami a napokban történt.
Nagy garral hirdették azt, hogy a magyarokkal szemben a
kisebbségi jogok - az aktivista képviselők
nagy érdemei fejében - érvényre jutottak
és a posta és a vasut terén immár
azokban a községekben, amelyek ezer esztendeje magyarok
voltak, visszaállítják a magyar neveket,
természetesen az államnyelvvel való kettősséggel
együtt, azzal a megszorítással azonban, hogy:
azokban a községekben, amelyeknek ezt a gráciát
megadja a kormány, nem elég a magyar lakosságnak
20 százalékos arányszáma, amint azt
a nyelvtörvény rendelte, hanem csak azok a községek
használhajták a magyar nevet is, ahol a magyar lakosság
számaránya 50 százalékos és
maga a község 50 százalékos magyar lakossággal
biró bírósági járáshoz
tartozik.
Sokszor volt alkalmam kifejezésre juttatni azt a meggyőződésemet,
hogy nem helyes harci mód az, ha az ember lebecsüli
ellenfelének értelmi tulajdonságát.
A miniszterelnök úr ezt nem vette figyelembe. Sorozatos
tevékenységével, amit ő talán
a török viszonyok tanulmányozásakor az
áfium intézményében tanult meg, szállodaösszevásárlásoktól
és nyomdaösszevásárlásoktól
kezdve minden téren és mindenben az agrártörvények
minden finomságát kihasználva, igyekszik
egyet megcsinálni, azt, hogy a kisebbségvédelmi
törvényeknek azt a szellemét megmásítsa,
ami végett ezeket a törvényeket megalkották.
A tudatos telepítés, a tudatos elnemzetlenítés,
a tudatos iskolapolitika, a tudatos gazdasági gyengítés,
a közvéleménynek tudatos megtévesztése,
ezek mind eszközei a politikának, de sohasem eszközei
a becsületes megegyezésnek, amit szükségesnek
tartanánk mi, de aminek első feltétele: clara
pacta boni amici.
A mai helyzet kritikus. Évtizedek óta hirdetjük,
hogy a Csehszlovák köztársaság kormányzatának
ott van a törési hibája, hogy mindig nemzeti
államot akar alkotni ebből a tipikusan nemzetiségi
államból. Ezt a törekvést megkisérelték
a Habsburgok egy óriási hatalommal, óriási
tradicióval és nem tudták megcsinálni.
Ezt a politikát próbálták megcsinálni
a Hohenzollernek Lengyelországban, de nem tudták
megcsinálni. Ezt a politikát akarták keresztülvinni
Elsaszban a Bourbonok és nem tudták megcsinálni.
Csodálatos dolog az, hogy egyedeket talán meg lehet
változtatni, de fajokat nem lehet megmásítani,
mert az emberiségnek is meg van az a törvénye,
ami minden organikus életnél meg van, hogy külömböző
fajták vannak, külömböző fauna és
flóra, az emberi életnek is van külömböző
faunája, ami a nemzeti egyéniségben demonstrálja
magát ezen a világon.
Ha a kritikus helyzetnek az okait keresem és azt, hogy
mi juttatta a csehszlovák kormányt a "nem,
nem, soha" álláspontjára, annak alapokát
abban kell látnom, amit beszéde első részében
érintett a miniszterelnök úr, hogy megalkották
a kisantántot, amiről azonban nem áll az
a megállapítás, hogy a kisantánt a
béke eszköze és hogy a kisantánt betöltötte
hivatását. A kisantántnak hivatása
semmi egyéb nem volt, mint az a negatívum, hogy
megakadályozza Magyarországnak a feltámadását.
A kisantántból olyan nagyhatalom akart létesülni,
amelyben mind a három résztvevő maga akarta
szupremáciáját a másik kettő
hátrányára megszerezni és mind a három
alkotó elem olyan gazdasági politikát űzött,
amely csak a saját prosperitását tűzte
ki célül.
A közgazdaságtan szerint uzsorás-politika az,
amely a saját maga javát a másik életének
rovására akarja elérni. Gazdasági
politikát csak a "leben und leben lassen" nem
pedig a "leben und nicht leben lassen" elve alapján
lehet csinálni. Az agrárpárt akkor, amikor
Magyaroszággal szemben harci vámokat állított
fel, nem azért, mert a Csehszlovák állam
érdeke igényelte volna a minimális mezőgazdasági
vámok beiktatását, hanem azért, hogy
Magyarországot térdre kényszerítsék,
az agrárpártnak ez a politikája elhibázott
volt.
Akárhogyan nézzük és akárhogyan
mérlegelj ük a multat, látnunk kell azt, hogy
a mai áldatlan viszonyoknak, annak, hogy a Duna völgyében
sem politikai, sem gazdasági nyugalom és harmonia
nincs, az oka az, hogy 1919 óta az utódállamok
Magyarországgal megegyezni a fair play alapján,
engedmények útján, nem akarnak, sőt
nemcsak politikailag, de gazdaságilag is represszáliákkal
dolgoztak. Ez eredményezte, hogy a keletkezett vámháboru
miatt az agrárállamok merkantil államokká
és a merkantil államok agrárállamokká
változtak át. A Csehszlovák köztársaság,
amely a maga egész strukturájában, a maga
nagy műveltségü és gyakorlati tudásu
népével kimondottan ipari állam volt, agrárállammá
lett, Magyarország pedig ipari állammá lett.
A kisantánt vezetői nem akartak rájönni
arra, hogy nem erőszakkal kell elzárni a közeledésnek
az útjait, hanem közeledni kell engedni egymáshoz
a természetadta alapokon Magyarországot és
az utódállamokat és így megteremteni
nemcsak a saját, de a többiek függetlenségét
is. A Maginot-vonalak elválasztanak, a baráti szerződések
összehoznak. A fegyvercsörtetés háborut,
az olajág békét teremt.
Ezen a világon csak egy nagyhatalom van, amely, amióta
megalakult, töretlen vonalban megy fölfelé, és
ez Anglia. Anglia nagyságát pedig az adja meg, aminek
most is tapasztalói lehettünk, hogy adott esetben
mindig a fair play elvével, nyilt és becsületes
úttal akarja csinálni politikáját.
Chamberlain egészen világosan kijelentette azt,
hogy elhibázott propagandával Olaszországgal
azt hitették el, hogy Anglia machiavellisztikus terveket
tervez, húzza és halasztja a tárgyalásokat
Olaszországgal, hogy közben fegyverkezhessen és
azután, ha kell fegyverrel, agyoncsaphassa Olaszországot.
Kijelentette, hogy ez nem áll, mert ő becsületes
nyiltsággal akar Olaszországgal tárgyalni.
Edennel szemben kijelentette Chamberlain egészen világosan
azt is, hogy hipokrízis az az állítás,
mintha akár a népszövetség, akár
a nagyhatalmak a mai helyzetben közbe tudnának lépni
hatékonyan olyan érdekikért, ami nem a saját,
de más, kis államok érdeke és hipokrízis
elhitetni akarni ezt a kis állomokkal.
A fair play irányelvei: nyiltság, a korteskedés
kikerülése, a propaganda elhagyása, a clara
pacta boni amici elvének betartása. Ez szükséges
ahhoz, hogy megértsék egymást a Duna völgyében
élők.
Kijelentem azt, hogy mi, magyarok. érezzük azt, hogy
ebben a köztársaságban a kormányzat
részéről ez a nyilt és megértést
teremtő gesztus velünk szemben sohasem nyilvánult
meg. Bennünket itt mindig mint másodosztályu
állampolgárokat kezelnek. Ebben a sorsunkban sorstársaink
is vannak és így egészen érthető
az, hogy ezek között a másodosztályulag
kezeltek között a helyzetnek a szolidaritása
lelkiegységet teremt meg, amivel számolni kell és
amit számba kell venni. Éppen ezért ujból
kijelentem azt, hogy a mi pártunk a sorsközösségadta
történelmi konzekvenciák alapján állva,
egy sorsot visel és együtt érez a német
kisebbséggel és együtt érez a szlováksággal,
amely a gyógyítás miatt az autonómiáért
küzd és a mi pártunk, ami tőle telik
és ami a magyar néptől telik, Szlovenszkó
autonómiájának a kiküzdésében,
ennek a törekvésnek az érdekében teljes
erejét odaadja.
Felelősségem tudatában kijelentem azt, hogy
mi az ittlévő magyarság érdekében,
kisebbségi sérelmeink jovátétele céljából
hajlandók vagyunk a kormánnyal komoly tárgyalásokba
kezdeni. Nehéz óráb an van a kormány.
Éppen ezért ujból felhívom a figyelmét
arra, hogy csak a morális erők adják meg
neki a legerősebb támaszt. Ez a morális erő
az igazságnak a diadalra juttatása. Ha ezt az elvet
követi, úgy igazzá fog válni az, ami
most inkább dörgedelem, mint históriai valóság,
hogy "ezer évig nem féltünk senkitől"
amint H o d a miniszterelnök úr mondotta, aki
szlovák és éppen ezért hozzá
kell tennem a históriai igazság kedvéért
azt is, hogy ez így van, de azért, mert ezer évig
együtt volt a szlovák a magyarral.
Az expozét nem fogadjuk el.
Meine Damen und Herren! Wir haben am 4. März von dieser Stelle
ein Exposé gehört, in dem viele Worte von Kraft und
Mut vorkamen, und diese Worte wurden besonders in der čechischen
Presse und im Auslande von der Volksfrontpresse in den Vordergrund
des Inhaltes des Exposés gestellt. Wir haben gar nicht
erwartet, daß ein Ministerpräsident Worte der Schwäche
sagen wird, aber wir sind der Meinung, daß mit Kraft und
Mut allein keine Politik auskommt, keine Ordnungen geschaffen
werden können, keine Staatsbürger und Nachbarstaaten
befriedigt werden können, und daß mit Worten der Kraft
und des Mutes allein auch keine Staaten und damit der Friede Europas
erhalten werden kann. Wir sind der Meinung, daß die politische
Tat, die politische Linie und die politische Konzeption, aus der
diese Tat entspringt, allein entscheidend sind, daß Rüsten
allein daher noch keine Friedenstat bedeutet, sondern daß
insbesondere hierzulande - die Lösung der Probleme und die
aus diesen Lösungskonzeptionen entspringenden Taten viel
entscheidender sind als bloße Worte von Kraft und Mut. Zu
dieser Lösung der Probleme aber gehört Einsicht und
auch Mut zur Einsicht und zur Selbstkritik und die Kraft zum Bessermachen,
oder, wo es notwendig ist, sogar zum Wiedergutmachen. Wir haben
den Eindruck, daß die Gesamtregierung diese Kraft und diesen
Mut zur Einsicht und Selbstkritik, um dadurch zur Problemlösung
zu gelangen, noch nicht besitzt, sonst wäre dies in der Regierungserklärung
zum Ausdruck gekommen, denn man hätte dann nicht die Behandlung
der innerpolitischen Probleme weggelassen, sondern hätte
gerade die innerpolitischen Probleme aufgezeigt, wie sie gelöst
wurden und wie sie nicht gelöst wurden und man hätte
Wert darauf gelegt, das Wort des Führers und Reichskanzlers
Adolf Hitler deutlich entweder zu widerlegen oder einzugestehen,
daß er recht hat, daß zum Leid des Getrenntseins Deutscher
durch Staatsgrenzen auch das Leid des minderen Rechtes kommt.
Wir haben diese Widerlegungen und Feststellungen vermißt,
glauben aber, daß sie gerade das Entscheidende sind, denn
die entscheidende Ursache der Unruheverhältnisse, der Spannungen,
die, so wie sie selbst der Herr Ministerpräsident gleich
dem Reichskanzler Adolf Hitler gesagt hat, einen Ausgleich notwendig
machen, die liegen ja wesentlich darin, daß das Nationalitätenproblem
innerhalb der Länder Böhmen, Mähren und Schlesien
insbesondere nicht so gelöst worden ist, wie man es sich
z. B. vorgestellt hat selbst im Jahre der Friedenskonferenz, die
Nationen und Gebiete von Nationen dem Staate über den Rahmen
des čechischen Volkes hinaus zugeteilt hat.
Nun will ich aber zunächst, bevor ich auf die Andeutungen
zum innerpolitischen Problem, die in der Regierungserklärung
vorkommen, zu sprechen komme, den außenpolitisch en Rahmen
und die politische Einstellung des Exposés behandleln,
und hierzu muß ich zunächst leider feststellen, daß
der außenpolitische Teil, der sich nicht wie der Hauptteil
nur um die Verhältnisse vor allem zum Deutschen Reich beschäftigt,
leider keinerlei neue Konzeptionen enthält. Zwar wird einleitend
festgestellt, daß die Beziehungen zwischen den Völkern
und Staaten eine Periode der Veränderungen durchmachen, wir
können aber leider nicht feststellen, daß auch die
außenpolitische Konzeption eine Periode der Veränderung
durchmacht, denn die außenpolitische Konzeption, das heißt
die Betonung des Verhältnisses nur zur Kleinen Entente und
zu Frankreich und die ganze Einstellung, die bisher die Außenpolitik
bestimmt hat, ist immer noch die gleiche und die alte, wie sie
seit 1918, 1919 auf Grund der damaligen Machtverhältnisse
man sich als außenpolitisches Rezept zurecht gelegt hat.
Ausgenommen ist lediglich in diesen 20 Jahren eine einzige Vereinbarung,
die Einbeziehung Sowjetrußlands in das System engster politischer
Freundschaften.
Wenn wir nun die Stellungsnahme im Einzelnen, soweit es uns notwendig
erscheint, hier zu würdigen beginnen, so ist uns als einer
der Kernpunkte verwunderlich, daß die außenpolitische
Konzeption, die beibehalten wurde, das weitere Festhalten an dem
Völkerbund und seiner kollektiven Sicherheit in einer Weise,
als ob diese kollektive Sicherheit und diese so betonte Mission
und Leistung des Völkerbundes für den europäischen
Frieden immer gegeben gewesen wäre und heute noch gegeben
sei. Wir müssen feststellen, daß das Vertrauen zur
kollektiven Sicherheit im Wege des Völkerbundes uns außerordentlich
wundert, weil andere Politiker verschiedener Großmächte
dieses Vertrauen nicht mehr besitzen. Ich erinnere daran, daß
neulich in der Debatte im englischen Parlament Ministerpräsident
Chamberlain ausdrücklich betont hat, daß er geradezu
eine sittliche Pflicht sei, die kleinen Völker und Staaten
darauf aufmerksam zu machen, daß der Völkerbund nicht
in der Lage sei, ihre Souveränität und Grenzen zu schützen.
Und wir meinen, daß es auch eine sittliche Pflicht hierzulande
sein müßte, zuzugeben, daß diese Konzeption des
Völkerbundes, die immer noch aufrecht erhalten wird, nicht
eine Sicherheit für die innerstaatliche Souveränität
bedeutet. Wir haben auch gestern wiederum von Seite desselben
Ministerpräsidenten Chamberlain hören können, daß
man offen und ehrlich wird einsehen und zugeben müssen, daß
dem Völkerbund, dem erst selbst geholfen werden muß,
nicht mehr Leistungen zugemutet werden können, als er überhaupt
leisten kann. Und was er leisten kann, das hat der Völkerbund
ja zur Genüge bewiesen. Wir sind daher verwundert, daß
dies nicht zur Kenntnis genommen wird und wir meinen, daß
es nur deswegen geschieht, weil das čechische Volk bisher
darart von seinen Politikern aufgeklärt und bearbeitet wurde,
daß es erschrecken würde darüber, daß die
Sicherh eit bisher nur aufgebaut wurde auf einen Schemen, der
im Zusammenbrechen begriffen ist. Ich glaube, daß manche
Politiker der Regierungskoalition nur deswegen krampfhaft am Völkerbund
festhalten, außer an den anderen Pakten, auf die ich noch
zu sprechen kommen werde, weil sie nicht zugeben wollen, daß
die beste Sicherheit jedes Staates das beste Verhältnis zu
seinen Nachbarstaaten und nicht im Vertrauen auf irgendeine internationale
Gesellschaft oder fernste Freunde darstellen muß. (Potlesk
sudetskonémeckých poslanců.) Und wenn
wir die ganze außenpolitische Entwicklung und insbesondere
die Stellung der Čechoslovakischen Republik auf Grund ihrer
Außenpolitik beurteilen, so müssen wir feststellen,
daß man durch dieses Festhalten an alten Konzeptionen -
allerdings auch im Zusammenhang mit dem Festhalten an veralteten
innenpolitischen Konzeptionen - es soweit gebracht hat, daß
selbst der frühere Freund Polen heute nicht mehr zu den eindeutigen
Freunden des Staates steht und daß man sich also - und das
muß eindeutig klar erkannt werden - in eine Isolierung gerade
im Verhältnis zu den Nachbarstaaten, aber selbst im Verhältnis
zu Großmächten hineinentwickelt hat die frühere
Freunde waren und heute weniger direkt interessiert sind, als
es damals der Fall war. Daran werden auch Erinnerungen an Feiern
von ehemaligen Kampfgemeinschaften zum Beispiel mit Italien nichts
ändern. Es hätte sich mehr geändert, wenn die Čechoslovakische
Republik auf Grund ihrer starren Konzeption in den Fragen, die
um Italien schwebten, sich nicht ganz einfach exponierend, auf
die Seite der Gegner Italiens gestellt hätte. Ich glaube,
die Erinnerung Italiens an die Haltung der Čechoslovakischen
Republik in den letzten Jahren wird stärker sein und ist
stärder als die Erinnerung an die seinerzeitige Frontkameradschaft.