Senát Národního shromádění R. Čs. r. 1936.
IV. volební období.
3. zasedání.
Tisk 174.
Původní znění.
Javaslat
benyujtja: Hokky Károly szenátor az állampolgárság szabályozása tárgyában.
Alulirottak javasolják:
A tisztelt Szenátus fogadja el a következő törvényt:
Törvény
kelt.............
az állampolgárság szabályozása. tárgyában.
A Csehszlovák Köztársaság Nemzetgyülése ezt a törvényt hozta:
1. §.
Mindazok a személyek, akik 1918, október 28.án magyar állampolgárok voltak, ezen a napon Szlovenszkó vagy Kárpátalja valamely kázségében laktak és az érvényben levő törvények szerint csehszlavák állampolgárságot, illetőleg más államban állampolgárságot nem szereztek, ezen törvény folytán szerzik meg a csehszlovák állampolgárságot és ugy tekintetnek, mintha már 1918. október 28.án a Csehszlovák Köztársaság állampolgáraivá váltak volna, az állampolgársággal járo minden jogigénnyel együtt.
Az 1918. október 28.i belföldön való lakás tényét nem érinti az, ha valaki ez időpontban, vagy ezelőtt, vagy ezután kenyérkereset, tanulmány, gyógykezelés, katonai szolgálat, hadifogság, vagy más kényszerítő körülmény folytán külföldön tartózkodott.
Kifejezetten csehsziovák állampolgároknak ismertetnek el azok is, akiket valamely község képviselőtestülete 1910. január 1. és 1918. október 28.a között vett fel határozatilag a ktizség kötelékébe az itt lakásra való tekintet nélkül.
2. §.
A törvényes házasságban élő nők férjük, kiskoru gyermekek pedig atyjuk, ilyennek nemlétében anyjuk e törvény alapján megszerzett állampolgárságát követik.
Ha a férj, illetőlég az atya, ilyennek nemlétében pedig az anya, aki, ha életben volna, az 1. §. alapján csehszlovák állampolgárságot szerezne, 1918. október 28.a után, de ezen törvény hatálybaléptének napja előtt meghalt, ugy az özvegy, illetőleg a gyermekek e törvény folytán ugyancsak megszerzik a csehszlovák állampolgárságot.
3. §.
Az 1. és 2.§§ szerint megszerzett állampolgárság az 1918. évi október 28.i lakás szerint illetékes járási hivatal által dij- és illetékmentesen igazolandó.
4. §.
Azon személyek illetőségét, akik ezen törvény folytán szerezték meg a csehszlovák állampolgárságot, az 1920. április 29.én kelt 236 t. és r. gy. számu törvény 14. §-ában foglalt elvek alapján a belügyminiszter állapítja meg.
5. §.
Az 1926. évi Julius 1.én kelt 152, sz. törvény hatályának megszünte után a folyamatban levő, de még el nem intézett kérvények már a jelen törvény rendelkezései szerint bírálandók el.
6. §.
Ez a törvény kihirdetése napján lép életbe és végrehaj tásával a belügyminiszter bizatik meg.
Indokolás.
Közismert tény, hogy az állampolgárság rendezetlensége folytán Szlovenszkó és Kárpátalja lakosságának igen jelentékeny része önhibáján kivül teljesen tarthatatlan helyzetben él.
A trianoni békeszerződés 61. cikke értelmében a csehszlovák állampolgárság mindazon volt magyar állampolgárt megilleti, aki 1914. január 1.én valamely csehszlovákiai községben illetőséggel birt.
Ugyanezt mondja ki az 1920. évi 236. sz. törvény 1. §-a is, azonban az illetőség kérdésének eltérő és téves magyarázata okozta a tarthatatlarn jogi helyzetet. A hatoságok és a Legfelső Közigazgatási Biróság ugyanis az illetőség igazolásához megkivánták annak irásbeli bizonyítását, hogy az illetőséget, illetve állampolgárságot kérő egyén 1910. előtt már valamely község kötelékébe kifejezetten, képviselőtestületi határazattal is, felvétetett. Ezen feltételek teljesítése a jelenlegi szlovenszkói és kárpátaljai lakosok közül soknak nem áll módjában, mert a régi magyar joggyakorlat egyáltalában nem kivánta annak irásos igazolását, hogy valaki valamely község kötelékéből kilépett és egy másik község kötelékébe felvétetett, hanem azzal a ténnyel, hogy valaki valamely községben 4 évig megszakítás nélkül lakott és ott a község terheihez hozzájárult, minden külön alakszerüség nélkül az illetőséget elnyerte, - az olyan köztisztviselők és katonai személyek pedig, akik a községi adók viselésétől fel voltak mentve, olybbá tekintettek, mint akik a községi adót megfizették. Ez a törvénymagýarázat és jogfejlődés ellentétes ugyan a volt osztrák teruleteken érvényben volt közigazgatási joggal, ámde minden életviszony rendezésének, s igy az illetőségnek kérdése is csak az annak idején az illető jogterületen érvényben volt jog szerint birálható el, tehát oly jogszabályt, amely a jelzett területeken 1918. előtt ott sohasem volt érvényben, irányadóul venni nem lehat, mert az az általános jogelvekbe ütközik.
Ennek a felismerése alapjan és a lehetetlen állapotoknak rendezése céljából jött létre az 1926. évi 152 sz. (lex Dérer) törvény, amely azonban ezt a kérdést nem oldotta meg. Ez utóbbi törvény ugyanis még áz 1920. évi 236. sz. csehszlovák törvénynél is egy lépéssel hátrább ment, mert nem ismérte el csehszlovák állampolgárokul mindázon személyeket, akik 1910. január 1.én á mai Szlovenszko vagy Kárpátalja tertiletén illeőséggel birtak, hanem csak igényt nyujtott az ezen törvényállampolgárság megadását a csehszlovák ben felsorolt egyéneknek arra, hogy az állampolgárság megadását a csehszlovák hatóságoktól kérhették. Ez azért bizonyos fotru visszaesés, mert amire a trianoni békeszerződés és a felhivott korábbi törvény szerint valakinek joga van, annak megadását nem is kell kérnie és még kevésbbé kell e jog megadásáért dijat és illetéket fizetnie. A lex Dérer az állampolgárság megadását csak azon volt magyar állampolgároknak biztosította, akik 1910. január 1.e útán i mind a mai napig megszakítás nélkül a mai csehszlovák köztársaág területén Taktak és más állam teriletén sem állampolgárságot, sem illetőséget nem szereztek. A törvénynek ez a rendelkezése egyrészt ellenkezik a békeszerződéssel, mert ez az állandó ittlakást nem kivánja, fizikailag pedig teljesíthetetlen, mert oly negativ bizdnyítást igényel, amely ad abszurdum vive pl. a délamerikai államok vagy apróbb szigetállamok bizanyítványainak a becsatolását is igényelhette. A lex Dérer továbbá egy csomó egyént, pl. a volt katonai személyeket, az annak idején a fogadalmat bármi okból le nem tevőket, valamint, akiket kiutasították, vagy államellenes magatártást tanusítottak, kizárta azok közül, akik e törvény alapján az állampolgárságot kérelmezhették. Ez az álláspont jogilag nerci tartható, mert az ipsa facto és pedig az államfordulat következtében és annak folyományaként megszerzett állampolgárságtól ilyen kizárás statuálásával jogszerüen senki meg nem fosztható, illetve a netáni büntetendő cselekmények csak a rendtörvény és a büntetőtörvény alapján büntethetők. A helyzeten javítani akaró törvény ezen és még egyéb hiányossága, s homályossága az uralkodó bizonytalanságot téhát nem hogy megszüntette, hanem még fokozottabb mértékben nöelte is. A törvény végrehajtása pedig még zavarossabb helyzeteket teremtett.
A jelen törvényjavaslat az ilykép előállott visszás helyzeten óhajt gyökeresen
segíteni azzal, hogy mindenki részére, aki az államfordulat folytán idecsatolt területnek lakója, e terület idecsatolásának természetes folyományaként az állampolgárságot és illetőséget is megadja.
Ezt a megoldási módot indokolja részben a saint-germaini kisebbségi szerződés 3. cikke is, amely szerint a csehszlovák állam köteles állampolgárokul elismerni azokat, akik e szerződés életbeléptetésének napján, 1921. Julius 26.án illetőséggel birtak Szlovenszkón, illetőleg Kárpátalján. A magyar jog szerint pedig ezen a napon illetőséggel birtak mindazok, akik 4 év óta, tehát 1917. Julius 26.a óta valamely szlovenszkói vagy kárpátaljai községben taktak és adót fizettek. A saint-germaini szerződés szerint tehát ipsa jure csehszlovák állampolgársággal birnak. A jelen javaslat azonban az állampolgársági kérdés végleges megoldása céljából améltányosság azon álláspantjára, helyezkedik, hogy az állampalgárságot megadja mindazoknak, akik az államzfardulatkor itt taktak és azóta is itt élnek.
E méltányosság gyarkorlására annál is
inkább szükség van, mert az 1920. évi április 9.én kelt 236. sz. törvény 1.§-a 2. bekezdése alapján a volt német állampolgárok ugyancsak a takás puszta ténye alapján szerezték meg a csehszlovák állampolgárságot, a volt asztrák állampolgárok számára pedig az 1921. évi március 26.án kelt 107, sz. törvénnyel becikkelyezett brünni szerződés könnyítette meg a csehszlovák állampolgárság megszerzését és igy a csehszlóvák köztársaság azon lakosainak, akik előbb magyar- állampolgárok voltak, végül szintén ugyanazon, feltételek mellett meg kelt adni az állampolgárságot. Szükség van erre azért is, nehogy a köztársaság fenállásának 18. évébem még mindig tápot adjanak a köztársaság keletiországrésze lakóinak arra, hogy érezzék, hogy velük az államhatalom mostohábban bánik, mint a történelmi országok lakóival.
Az állampolgársági kérdés méltányos és igazságos rendezése a mai súlyos nemzetkózi helyzetben nagyban hozzájárulna a ma még sok tekintetbem hiányos belső kanszolidáció megerősödésére.
Prága, 1936. április hó 21.
Hokky,
Dr. Turchányi, Liehm, Schmidt, Michler, Pfrogner, Garlik, Ing.
Weller, Füssy, Dr. Törköly, Dr. Pajor.
Senát Národního shromádění R. Čs. r. 1936.
IV. volební období.
3. zasedání.
Tisk 174.
Překlad.
Návrh
senátora Hokkyho
na úpravu tátneho občianstva.
Podpísaní navrhujú:
Ctený senát, ráč sa usnies:
Zákon
zo dňa................................................................
o úprava tátneho občianstva.
Národně shromadenie republiky Československej usnieslo sa na tomto zákone:
§ 1.
Vetky osoby, ktoré dňa 28. aktóbra 1918 boly tátnymi občanmi uhorskými, v tento deň bydlely v niektorej obci na Slovensku alebo Podkarpatskej Rusi, a podžá platných zákonov nezískaly tátneho občianstva československého alebo tátneho abčianstva v inom táte, získávajú v dôsledku tohoto zákona tátneho občianstva československého a pokladajú sa za také, ako keby sa boly staly tátnymi občanmi republiky Československej u dňa 28. októbra 1918 so vetkými právnymi nároky spojenými so tátnym občianstvom.
Skutok tuzemského bydlenia v deň 28. októbra 1918 nie je dotknutý tým, jestlie niekto v tejto dobe alebo pred ňou alebo po nej ciežom zárobku, túdia, liečenia, v dôsledku vojenskej sluby, válečného zajatia alebo inej donucovacej okolnosti zdroval sa v cudzine.
Výslovne za tátnych občanov československých uznávajú sa i tí, ktoří zastupitežský sbor niektorej obce v dobe medzi 1. januárom 1910 a 28. októbrom 1918 prijal usnesením do sväzku obce bez ohžadu na tunajie bydlenie.
§ 2.
eny ijúce v zákonitom manelstve sledujú mua, nezletilé deti vak svojho otca, a ak by takého nebolo, tedy svoju matku v tátnom občianstve, získanom na základe tohoto zákona.
Jestlie manel, rep. otec, a ak takého niet, tedy matka, - ktorí, keby boli na ivu, získali by tátne občianstvo československé na základe § 1, - zomreli po 28. októbri 1918, avak ete predo dňom nadobudnutia platnasti tohoto zákona, vtedy vdova rep. deti taktie získajú československé tátne občianstvo v dosledku tohoto zákona.
§ 3.
tátne občianstvo nadobudnuté podža §§ 1 a 2 buď bez taksy a poplatkov potvrdené okresným úradom, prísluným podža bytu dňa 28. oktobra 1918.
§ 4.
Domovské právo osôb, ktoré získaly tátne občianstvo československé v dosledku tohoto zákona, stanoví minister vnútra na základe zásad § 14 zákona zo dňa 29. apríla 1920, č. 236 Sb. z. a n.
§ 5.
Po zániku platnosti zákona zo dňa 1. júlá 1926, č. 152 Sb. z. a n., treba vetky iadosti, o ktorých sa jedná, avak ete nie sú vybavené, posudzova u podža ustanovení tohoto zákona.
§ 6.
Tento zákon nadobúda platnosti v deň svojho vyhlásenia a jeho prevedenie ukladá sa ministrovi vnútra.
Dôvody.
Je veobecne známy fakt, e velmi význačná čas obyvatelstva Slovenska a Podkarpatskej Rusi ije v dôsledku neupravenosti tátneho občianstva bez vlastného zavinenia v pomeroch naprosto neztrpitežných.
tátne občianstvo československé náleí v smysle článku 61 mierovej smluvy trianonskej kadému bývalému tátnemu občanovi uhorskému, ktorý v deň 1. januára 1910 mal domovské právo v niektorej obci Československa.
Tatie sa vyslovuje i v § 1 zákona č. 236/1920 Sb. z. a n., avak odliný a chybný výklad otázky domovského práva vyvolal nesnesitelné právné pomery. Úrady a najvyí správny súd poadovaly toti k doloeniu domovského práva písomný dôkaz o tom, e jednotlivec, ktorý o domovské právo resp. o tátne občianstvo iada, bol pred r. 1910 výslovne, tedy usnesením zastupitežského sboru prijatý do svátku niektorej obce. Mnohým z obyvatežov dneného Slovenska a Podkarpatskej Rusi nie je moné túto podmienku splnil, lebo bývalá uhorská právna praks vôbec nepoadovala písomného dokazu o tom, e niekto vystúpil za sväzku niektorej obce a prijatý bol do svätku inej obce, ale proste s faktom, e niekto v niektorej obci po dobu 4 rokov nepretrite bydlel a tam k obecným (archám prispieval, získal kadý domovské právo bez akejkožvek zvlátnej formality, - verejní úradníci a vojenské osoby vak, ktorí boli sprostení daní obecných, boli pokladaní za takých, ako keby obecné dane platili. Tento výklad zákona a tento právny vývoj odporuje síce správnemu právu, ktoré platilo v bývalých zemiach rakúskych, avak otázky úpravy akýchkožvek ivotných pomerov a tedy i otázky úpravy domovského práva, móu by posudzované jedine podža práva, ktoré v tom ktorom právnom území svojho času platilo, a tedy právnu normu, ktorá v naznačených územiach pred r. 1918 nikdy neplatila, nemono nikdy vzia za smernicu, lebo to sa protiví veobecným právnym zásadám.
Na základe uznamia tejto okolnosti a ciežom úpravy týchto nemoných pomerov bol nastolený zákon č. 152/1926 Sb. z, a n. (lex Dérer), ktorý vak túto otázku nevyrieil. Tento druhý zákon toti iiel ete viac nazpä ne zákon č. 236/1920, lebo neuznával za tátnych občanov československých vetky tie osoby, ktoré v deň 1. januára 1910 maly domovské právo na území dneného Slovenska alebo Podkarpatskej Rusi, le iba dal osobám v tomto zákone uvedeným nárok, e môu u československých úradov paiada o udelenie tátneho občianstva. To je do určitej miery krok nazpä, lebo na čo má niekto právo podža mierovej smluvy trianonskej a uvedeného skorieho zákona, o to nemusí ani iada a tým menej musí plati taksy a poplatky za udelenie tohoto práva. Lex Dérer zabezpečil udelenie tátneho občianstva len tým bývalým uhorským tátnym občanom, ktorí od 1. januára 1910 a do dneného dňa nepretrite bydleli v území dnenej Československej republiky a v inom táte nezískali ani tátneho občianstva ani práva domovského. Toto ustanovenie toho zákona odporuje jednak mierovej smluve, lebo táto nevyaduje trvalé bydlenie, fyzicky vak je nesplnitežné, lebo poaduje také negatívne dokazovanie, ktoré, chceme-li to privies ad absurdum, mohlo by čini nároky na to, aby pripojené bolo vysvedčenie na pr. niektorého tátu juhoamerického alebo tátu ostrovného. Lex Dérer ďalej celú hromadu jednotlivcov, na pr. bývalé osoby vojenské, jednotlivcov, ktorí z akejkožvek príčiny nesloili sžub vernosti, alebo boli vyhostení alebo sa protitátne zachovali, vylúčil zo súboru osôb, ktoré mohly iada o tátne občianstvo na základe toho zákona. Toto stanovisko sa právne nedá dra, lebo stanovením takejto výluky nemono nikoho právne zbavi tátneho občianstva, nadobudnutého ipso facto v dôsledku tátneho prevratu, rep. prípadné trestné činy móu by stíhané iba na základe zákona na ochranu republiky a zákona trestného. Tieto a ete iné nedostatky zákona, ktorý chcel privies nápravu, a jeho nejasnos nielen e nezaehnaly zavládnuviu neistotu, ale ju ete v stupňovanejej miere zväčily. Prevádzanie zákona vak vyvolalo situáciu ete zmätenejiu.
Tento návrh zákona chce radikálne odpomoc anomáliám takto vyvolaným, a síce tým, e kadému, kto je obyvatežom území pričlenených sem v dôsledku tátneho prevratu, udežuje tátne občianstvo a domovské právo ako prirodzený dôsledok pričlenenia tohoto územia.
Tento spôsob rieenia je odôvodnený z časti tie článkom 3 meninovej smluvy saintgermainskej, podža ktorého článku je tát československý povinný uzna za tánych občanov tých, ktorí v deň nadobudnutia platnosti tejto smluvy, t. j. 26. júla 1921, mali domovské právo na Slovensku alebo v Podkarpatskej Rusi. Podža uhorského práva vak mali domovské právo v ten deň vetci tí, ktorí po dobu 4 rokov, tedy od 26. júla 1917, bydleli a platili dane v niektorej obci na Slovensku alebo v Podkarpatskej Rusi. Títo tedy majú podža smluvy saint-germainskej ipso jure tátne občianstvo československé. Tento návrh vak ciežom definitívneho vyrieenia otázky tátneho občianstva zaujíma to stanovisko slunosti, e udežuje tátne občianstvo vetkým, ktorí v dobe tátneho prevratu tuná bydleli a od tých čias tuhá ijú.
Tejto slunosti je treba tým väčmi, lebo bývalí nemeckí tátni občania získali na základe § 1, odst. 2, zákona zo dňa 9. apríla 1920, č. 236 Sb, z. a n., taktie na základe holého faktu tunajieha bydlenia, československé tátne občianstvo, bývalým tátnym abčanom rakúskym vak bolo brnenskou smluvou, pojatou do zákona zo dňa 26. marca 1921 č. 107 Sb. z. a n., usnadnené získanie tátného občianstva československého, a tedy i tým obyvatežom republiky československej, ktorí boli prv tátnymi občanmi uhorskými, treba konečne tie da tátne občianstvo za tých istých padmienok. Je toho treba i preto, aby v 18. roku jestvovania republiky nebol obyvatežstvu východných častí republiky dávaný podnet k tomu, aby cítili, e tátna moc s nimi macoskejie zachádza, ne s obyvatežmi historických zemí.
Sluná a spravodlivá úprava otázky tátneho občánstva vežmi by za dnených ványch medzinárodných pomerov prispela k posilneniu vnútornej konsolidácie, ktorá je dnes ete po veža stránkach nedostatočná.
V Prahe dňa 21. apríla 1936.
Hokky,
dr Turchányi, Liehm, Schmidt, Michler, Pfrogner, Garlili, in. Weller, Füssy,
dr Törköly, dr Pajor.