Národní shromáždění československé / Poslanecká sněmovna1925 – 1929

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Az államfordulat után a sok szabályozandó kérdés között sürgős megoldást követelt azon állami alkalmazottak és hátramaradottjaik nyugdij és ellátási illetményeinek rendezési kérdése, akik az államfordulat elött mentek nyugdijba és akik illetményeiket az osztrák illetve a magyar államtól kapták, úgyszintén azon alkalmazottak ellátási illetményei, akik az államfordulat napján szolgálatban állottak, azonban az utódállamok egyike által sem lettek átvéve, illetve azok által szolgálataikból elbocsátattak.

Úgy a saint-germaini mint a trianoni békeszerződés ezen kérdést nyitva hagyta és dacára annak, hogy az száz és százezer család mindennapi betevő falatját jelentette, ama elvet szögezte le, hogy ennek szabályozását az érdekelt államok egymás közötti külön megállapodására bizza. Olaszország, Lengyelország, Románia, Jugoszlávia és a Csehszlovák köztársaság a Sevresben 1920-ban kötött egyezményben ezen elv mellett szerződésileg le is kötötték magukat, mely kötelezettségből kifolyólag a kérdést a római és bécsi egyezményben meg is oldották, s így a köztársaság terhére eső osztrák civil és katonai nyugdijasok ellátási illetményeinek rendezése a benyujtott törvényjavaslattal a végleges rendezés utolsó stádiumába lépett. Jellemző a mi adminisztrációs szerveink és törvényhozásunk gyorsaságára, hogy ezen életbevágó kérdésben kötött egyezmények megkötésétől számitva, azok ratifikálásáig hat, illetve négy évre volt szükségük.

A volt osztrák nyudijasok ügye, ha nagysokára is, de végre mégis rendezést nyert e törvényjavaslattal; ezzel szemben azonban megdöbbentő az a közöny s az a lelkiismeretlen hanyagság, amellyel a kormány a volt magyar állami alkalmazottak nyugdijrendezésének kérdését kezeli. Úgylátszik, a kormány a mostoha gyermekek között is fokozatokat csinál és a volt magyar állami alkalmazottakat és elbocsátottakat a mostohagyermekek utolsó osztályába sorozza, akikért nem kár, ha az állam robogó szekerének saroglyájából lepottyannak az útszéli árokba s ott elpusztulnak. A csehszlovák állam indiánusoknak tekinti őket, akiknek kipusztításáért nem kár. A csehszlovák állam kormányai hét év óta még egyetlen komoly lépést sem tettek azon irányban, hogy a köztársaság kvótájába eső szerencsétlen volt magyar állami alkalmazottak és elbocsátottak viszonyainak rendezésére vonatkozólag Magyarországgal megegyezzenek. Ügyük ép oly rendezetlen ma, mint a milyen volt az államváltozás évében.

A magyar békedelegáció a békeszerződés tárgyalásánál mindent megtett annak idején, hogy a szerződésbe olyan rendelkezés vétessék fel, amely az utódállamokat kötelezi a területükön szolgált tisztviselők és alkalmazottak illetményeinek kiutalására és állandó fizetésére. A békeszerződés tudvalevően a 199. cikkben rendkivül ravaszul megfogalmazott rendelkezést tartalmaz, mely szerint "a volt magyar királyságnak oly polgári vagy katonai nyugdijasai, akik a békeszerződés értelmében államok polgáraivá lettek, nyugdijuk cimén a magyar kormány ellen semmiféle igényt nem támaszthatnak".

Amikor ezt a Magyarországgal szemben gyengédnek látszó rendelkezést felvették, nagyon ügyesen megfeledkeztek azonban ar.. ról, - bizonyosan szándékosan - hogy mindezeket az utódállamok kötelességévé tegye. A magyar békedelegáció a békeszerződés emeszövegezésének hibáját azonnal észrevette és jegyzékkel fordult a békekonferenciához, hogy az utódállamok ebbeli kötelezettségét a végleges szövegbe vegyék bele. A nemzetközi jogban ugyanis általános amaz elv, hogy az az állam, amely valamely területrészt megszerez, köteles azon a területen azokat az állami terheket átvállalni, melyek közvetlenül az illető területhez fűződnek. Az 1866. évi olaszosztrák, úgyszintén az 1871. évi német-francia békeszerződés szintén igy rendelkezik.

A magyar békedelegáció egyuttal már akkor panasz tárgyává tette a foglaló hatalmak ama eljárását, hogy az általuk elfoglalt területeken elmozditották állásukból a közalkalmazottak nagy részét és megszüntették illetményeik kifizetését, még azokét is, akik a hűségesküt letették. A békeszerződésbe kérték felvenni azt a szakaszt, amely kimondja, hogy az utódállamok mindazon közalkalmazottak illetményeinek további kifizetését vagy törvényes nyugdijaik folyósitását, akik 1918. november 3.-án alkalmazásban voltak, kötelesek legyenek vállalni.

Az entente hatalmak a magyar delegáció javaslatát ugyan nem akceptálták a maga egészében, azonban mégsem tartották lelkiismeretesnek, kitérni ezen annyira jogos és igazságos követelés elöl; azért az 1920. május 6.-i Millerand-féle kisérölevélben bár, a magyar delegáció kérelmének ama részét, amelyben a magyar területből részesitendő utódállamokat a volt magyar tisztviselök további alkalmazására kötelezni inditványozta, teljesithetetlennek nyilvánitotta, azonban a nyugdijas kérdésre vonatkozólag kijelenti, hogy egyébként meg van győződve arról, hogy a részesedő államok nem fogják elmulasztani az állampolgárokká lett volt magyar köztisztviselők helyzetét a méltányosság szellemében vizsgálat tárgyává tenni.

A békét diktáló entente igy végzett húszezer magyar közalkalmazott és nyugdijas sorsa megoldani, annak ellenkezőjéről Millerand nagyon könnyen meggyőződhetik, mert azóta etekintetben semmise történt.

A csehszlovák kormány megfeledkezik ama kötelességéről, melyet a békeszerződés 248. cikke állapit meg, mely szerint külön egyezmények tárgyai lesznek azok a kérdések, amelyek a volt magyar királyság állampolgáraira, valamit a magyar állampolgárokra, jogaikra, előjogaikra és javaikra vonatkoznak és amelyekről nem szól a békeszerződés sem, a.z a békeszerződés, amely bizonyos közvetlen vonatkozásokat fog szabályozni amaz államok között, amely államokhoz a volt kettős monarchia valamelyik területe átcsatoltatott. E végből megegyezés történt, hogy: "a békeszerződés életbeléptétől számitott három hónapon belül az érdekelt hatalmak küldöttei értekezletet fognak tartani."

Dacára ennek, a csebszlovák kormány a nyugdijasok és elbocsátottak viszonyainak rendezését illetőleg nem tett semmit. Anyagi kérdést csinál belőle saját állampolgárai bőrére. Az illetőségi kérdés Magyarországgal megegyezés utján való rendezésének a halogatása is ezt a célt szolgálja. A szegény, éhező, nyomorgó, elbocsátott közalkalmazottakat és nyugdijasokat pedig azzal az olcsó tápszerrel táplálja, hogy folyton a magyar kormányt okolja az egyezkedések megkezdésének halogatásáért. (Výkřiky.)

Követeljük, hogy a kormány haladéktalanul kezdje meg a tárgyalásokat Magyarországgal és kössön egyezményt a volt magyar közalkalmazottak, postások, közigazgatási és bírósági alkalmazottak immár késedelmet nem tűrő problémájának megoldását illetőleg, úgyszintén az illetőségük kérdésének kölcsönös szabályozására vonatkozólag is.

Erre nemcsak jogi, hanem morális és emberbaráti okok kötelezik; megkivánja ezt az állam érdeke, mert az állam konszolidációja csak akkor mondható szilárdnak, ha polgárainak lelke is konszolidálódott, ha azokból eltünik a nyomor okozta kétségbeesés és az elkeseredés.

Közel tizezer a száma ama szerencsétlen magyar közalkalmazottaknak, akik nyomorban sinylődve, hét év óta várják sorsuk jobbra fordulását. Ezen idő alatt minden emérdekében, azonban sajnos süket fülekre találtak. A kérvények tömegével árasztották el a szlovenszkói teljhatalmu és vasutügyi miniszteriumot, deputációk számtalanszor végig járták a zsupáni hivatalokat, miniszteriumokat, sőt még a köztársasági elnök uratis felkeresték. Sehol semmi biztatást nem kaptak. Az utobbi időben beadott kérvényeket már válasz nélkül hagyták.

A vasut és postaügyi miniszterium küszöbét már nem is lépik át, mert hiszen annak ajtaján számukra az olasz költő jelmondatát irták ki: "Lasciate ogni speranza voi ch,entrate!" Minden reményt adjon fel az, aki ide bejön.

A kenyérszerzés lehetőségétől megfosztottak és elhagyatottak, egyrésze ném án éhezik, más része koldul, avagy szegényházakban és népkonyhákon tengeti életét. Gyakran dördül Szlovenszkón és Ruszinszkón itt-ott egy-egy végsőkig elkeseredettnek kezében a revolver. Itt sürgős segitségre van szükség. Ezen szégyenteljes állapotok az állam presztizsét érintik. Az elbocsátott volt magyar vasutasokat, postásokat, és közigazgatási alkalmazottakat, tanitókat és a többieket addig, amig nyugdijügyük a magyar állammal rendezve nem lesz, sürgős segélyben kell részesiteni, hogy nyomorult életüket valahogy tovább tengethessék. Nem szabad kikapcsolni ebből azokat sem, akik a mai modern kor legkegyetlenebb epidemiájában, az illetőség nélküliség kórjában szenvednek.

Az éhnyugdijat élvezők nyugdijelletményeit végre a tisztességes megélhetés nivójára kell emelni. Meg kell szüntetni azt a szégyenteljes állapotot, hogy egy tisztviselő özvegye havi 15., szóval tizenöt korona nyugdijat "élvezhessen", amelyből még a bélyegilletéket is levonják. Meg kell szabadítami ezeket a szenvedőket ezen 15-koronás élvezetől, mert maholnap belepusztulhatnak a nagy élvezetbe. Szlovenszkó és Ruszinszkó ma mindennek mondható, csak az egyenlőség, igazság és megelégedettség hazájának nem. Amerre néz az ember, mindenütt a kiáltó igazságtalanság mered ég felé.

Az elbocsátott alkalmazottak nem kapnak éhségsegélyt. Ama boldogabbaknak, akiknek elismerték nyugdijukat, ennek kezdetét csakis a nyugdijazás napjától ismerik el, vagyis ezeknek 4-5 évet sem a szolgálati évek számába, sem a nyugdij összegének kiszámitásánál nem veszik figyelembe. Azok, akiknek utolsó szolgálati helye nem a mai Csehszlovákia területére esik, ha idevaló illetőségüek is, nyugdijuknak csak a 60 %-át kapják; csak a vasutasoknál térnek el ettől. A két és fél hadiévet nem számitják be a Kassa-Oderbergi vasutnál; ezt még azoknál sem szamitják be, akik a csehszlovák vasutak szolgálatába végleg átvétettek.

Felszólitom a kormányt innen ünnepélyesen, hogy a szlovenszkói és ruszinszkói volt magyar elbocsátott és nyugdijazott vasutasok, postások, vármegyei és községi alkalmazottak jajszavát hallgassa meg; immár hét éve tűrnek, nélkülőznek és öreg napjaikra a legnagyobb nyomornak néznek elébe; szivlelje meg azok kétségbeejtő segélykiálltását, szüntesse meg kinzásukat, tegye lehetővé létfentartásukat, tegyen végre asztalukra legalább a mindennapi megélhetéshez szükséges száraz kenyeret.

Nem kérnek ők mást, csak irgalmas belátást, nem kérnek jogtalant, csak ami őket törvény szerint, odaadó és tisztességes szolgálataik ellenében megillet. A törvényjavaslatot elfogadom. (Potlesk na levici.)