Národní shromáždění československé / Poslanecká sněmovna1925 – 1929

Alulirottak javasolják:

A tisztelt képviselöház mondja ki:

A Csehszlovák köztársaság Nemzetgyüése a következö törvényt hozta:

Az 1886 XXII. tc. 10 §-ának 2. bekezdése:

2.) A községi ílletöségnek ez a megszerzése a község határozata nélkül hallgalóag történík

3) A községí teherviselés alól menles személyek községi tehherviselöknek ekintendök

E törvény visszamenöleg, 1887. január 1-én ép életbe. Végrehajtja a belügyminiszter.

Az 1886: XXII. t. c. 10. §.-a igy szól:

ťAki azon községböl, melynek kötelékében volt, más községbe költözik át, ezaltal a régi községi kötelékböl még nem lép ki; ha azonban az uj községben négy övig folytonosan lakik, annak községi terheihez járul és ezen község ellene a 9. §. a.) b.) és c.) pontjaiban megállapitott kifogásokat ezen idö alatt nem érvényesiti, ezen község kötelékébe tartozónak s az elöbbi község kötelékéböl kilépettnek tekintetik měg azon esetben is, ha települési szándékát be nem jelentette; kivévěn ha azon községben, amelyböl átköltözött, a községi terhekhez ezen idö alat is folytonosan hozzájárult, vagy ha ily hozzájárulás nělkül is a maga elöbbi községi illetöségét ugyanezen község beleegvezése mellett fenntartani akarjaŤ

A prágai legfelsöbb közigazgatási biróság e törvěnyszakasz magyarázatánál olyan fölfogásra helyezkedett. amely homlokegyenest ellenkezik a magyar közigazgatási biróság evtizedes joggyakorlatával Ennek következtében nagyfoku jogbizonytalanság állott elö és számtalan egyén szenvedett sérelmet annak folytán, hogy a magyar joggyakorlat szerint kétségtelenül megszerzett illetöségétöl és állampolgárságától a csehszlovák hatóságok megfosztották. Sok számos ezerre rug azoknak az egyěneknek száma, akik měg ma is állandó bizonytalanságban élnek a legfelsö közigazgatási biróság e tárgyban hozott elvi jelentöségü határozatai miatt, mert nem tudják, hogy mely napon fosztják meg öket nemcsak illetöségüktöl, de állampolgárságuktól is és mikor vesztik el kenyerüket és politikai jogaikat A nemzetgyülés kötelessége ezeken a rendkivül viszás állapotokon segiteni, mégpedig nemcsak humanitásból, általános emberiességböl, hanem azért is, mert a legnagyobbfoku igazságtalanság és méltánytalanság, hogy egy uj és nézetünk szerint meröen téves joggyakorlat folytán az állam lakosainak egy tekintělyes részének szerzett jogai pusztán azért forogjanak veszélyben, mert jóhiszemüen alkalmazkodott az érvényben lévö törvényhez, illetöleg) annak alapján kialakul joggyakorlathoz. A nemzetgyülésnek még abban az esetben is, ha a régi magyar joggyakorlat téves volna, kötelessége lenne azok segiségére sietni, akik a biróságok ěvtizedes gyakorlata szerint jártak el, készeres kötelessége azonban igy cselekedni akkor amikor a joggyakorlat megfelelt nemcsak a törveny szellemének és oetüjének, de a praktikus élet szociális követelményeinek is.

l. A legfelsö közigazgatási biróság legelöször 1923. október 6-án 16, 455 sz a. kelt itéletěben igy magyarázza az 1886: XXII. t. c 10. §.-át: ťAz 1886: XXlI t c. 10. §.-aban kiemelt feltéelek teljesitése által a más községbe átköltözködö személy ebben a községben még ipso jure illetöségi jogot nem szerzett, hanem ez esetben még az uj község kifejezett nyilatkozatának is kell hozzájárulnia. hogy t i azt a személyt a polgárainak község köteéké be felvesziŤ

A legfelsö közigazgatási biróság azóa állandóan ezt a joggyakorlatot követi, amely kifejezésre jutott Körmendy-Ékes Lajos dr. volt nemzetgyülési képvseö ügyében hozott itéletben is, akit a közigazgatási biróság illetöségétöl. állampolgárságától és további politikai müködésének lehetöségétöl ezzel az érveléssel fosztott meg: ťA legfelsö közigazgatási biróság 1923 december 28-án kelt 16 455. of sb. 3029 sz itéletében kifejtette ama jogi fölfogását. hogy az 1886:XXII t. c 10 §-ában foglalt föltételek puszta teljesitesével az a személy, aki Szlovenszkó egyik másik községébe költözik, e községben nem szerez ipso jure, hanem ehhez az uj község ama kifejezett akaratnyilvánitásának is hozzá kell járulnia. hogy est a személyt a község polgárainak kötelékébe fölveszi s hogy ezt a kifejezett fölvételt nem lehet csupán deklarativ határozatnak tekinteni, hanem konstitutiv cselekménynek, melyen az illetö személynek az uj községhez való jogviszonya alapszik. E jogi nézete mellett a legfelsö közigazgatási biróság kitart s a tárgyalási rend 44-ik §-a értelmében hivatkozik idézett itéletének részletes indokolására (12. 686/925).

A egfelsöözigazgatási biróságnak ez az álláspontja ellenkezik a törvénnyel. Ez kitünik a törvény szószerinti szövegéböl is. Az 1886: XXII t. c 10. §-a szerint a törvényes elöföltételek (négy évi folytonos akás és a községi terhekhez való hozzájárulás) fönnforgása esetén az illetö egyént a ťközség kötelékébe tartozónak s az elöbbi község kötelékéböl kilépettnek kell tekinteniŤ Ha a törvényhozónak az let volna az akarata. hogy a községi illetöség megszerzéséhez az uj község kifejezett akaratnyilvánitása is szükséges, ugy azt bizonyára ki is fejezte volna. de semmi esere sem szövegezte meg volna a szóbanforgó törvényszakaszt igy: ťkilépettnek tekintetikŤ, mivel e kifejezés egyes egyedül ugy magyarázható. hogy az lletö egyén minden további aktus nélkül, automatikusan, ipso facto megszünt az elöbbi község kö elékébe tartozni és megint csak minden további aktus nélkül automatikusan, ipso facto annak a községnek kötelékébe artozik ahová kö özött.

Ugyanezt bizonyija a 10. §. szakasznak az a rendelkezése is, hogy az uj község a 9. §. a.) b.) és c. pontjaiban megállapiott kifogásokat csak a letelepüléstöl számitott négy éven belül érvényesiheti. A örvényhozó ezzel ismét csak azt az akaratát fejezte ki, hogy a négy év elteltéve z illetö egyén auomatikusan megszerezte az uj községi illetöséget. mer ha ezt a község kifejezett akaratnvilvánitásától tette volna függövé a illetöség megszerzését, ugy e kifogások érvényesitésének határidejét nem állapitotta volna meg négy esztendöben. hanem e határidöt kitolta volna egy késöbbi idöpontig, nevezetesen addig az idöpontig, amelyben a község az illetö kérelmére a községi kötelékbe való fölvétel kérdésével érdemben foglalkozik.

Hasonlóképpen ehhez a következtetéshez kell eljutnunk akkor is, ha a 10. §. u olsó mellékmondatából indulunk ki. amely szerint négy évi lakás és a községi terhekhez való hozzájárulás esetén az illetö egyén csak akkor nem szerez illetöséget, ha abban a községben. amelyböl átköltözött, a községi terhekhez a négy év alatt is hczzájárult. illeöleg ťha ily hozzájárulás nélkül is a maga elöbbi községi illelöségét ugyanezen község beleegyezése mellett fenntartani akarjaŤ. Ha a község kifejezett akartnyilvánitása is szükséges az illetöség megszerzéséhez, miért kellett ezt a kivételt törvénybe iktatni? Ha az illetö egyén az uj községben csak annak kifejezett hozzájárulása esetén szerezhetne illetöséget, nem volna értelme annak, hogy ebben az esetben a régi község beleegyezését kikérje, mert amugy is annak kötelékébe tartoznék mindaddig, amig az uj község kifejezett akaratnyilvánitása nem örtént meg.

A törvény 8 §.-a ezeket mondja ki: ťA községi illetöség település által vagy anélkül is a községi kötelékbe való határozott felvétel által szerezhetö meg.Ť Ez a szakasz az illetöségszerzés két módját stipuálja. tehát semmiképpen sem értelmezheö ugy, hogy a településhez is a községi kötelékbe való kifejezett felvétel szükséges, hanem vagylagosan: vagy település, vagy a községi kötelékbe való felvétel utján való illetöségszerzés. Az elsö módot a 10. §. irja körül a településsel. a másik módot a 11. és 12. §§.-ok a községi köteékbe valô felvétellel.

Mindezek alapján meg kell állapitanunk, ogy az 1886: XXII. t. c. 10. §.-a szerint a községi kötelékbe való fölvételhez nem szüksöges aj uj község kifejezett akaratnyilvánitása, hanem ez automatikusan, ipso facto megszerezhetö a négy évi folytonos ottlakás és a községi terhekhez való hozzájárulás által, ha csak a község a letelepült ellen a négy évi határidön belül a 9. §.-ban megállapitott kifogásokat nem emeli, és amennyiben az illetö akár azáltal. hogy a régi községben községi terhekhez hozzájárult, vagy azáltal, hogy illetöségét a község beleegyezésével fenntartani kivánja, ki nem fejezi azt az akaratát, hogv ezentul is a régi községben kiván iletöséggel birni.

A magvar közigazgatási biróság joggykorlata is évtizedeken keresztül azt a természetes és egvedül helyes törvénymagyarázatot fogadta el, hogy a községi lletöség megszerzéséh nem szükséges az uj község kifejezett akaratnyilvánitása hanem az automatikusan, ipso facto szereztetik meg.

A magyar közigazgatási biróságnak joggyakorlata évtizedekig volt érvényben anélkül. hogy annak helyességét, akár az elmélet, akár a gyarkorlat bármikor is kétségbe vonta volna. Amikor a prágai legfelsöbb közigazgatas téves joggyarkorlata kialakulni kezdett, a magyar jognak számos kiváló ismeröje, közöttük naga a magyar közigazgatási biróság elnöke. báró Wlassich Gyula fejtette ki a gyakorla helytelenségét. De nemcsak a magyar de kitünö csehszlovák jogászok is állást foglaltak e gyakorlat ellen. Ezek között elsösorban Dérer Iván dr.. a volt miniszter és jelenlegi nemzetgyülési képviselö emelendö ki, akinek véleményét a következökben foglaljuk össze:

Dérer Iván dr. a kérdés jelentöségéröl szólva megállapitja hogy ťa közigazgatási biróság határozata alapjaiban ingatja meg Szlovenszkó és Ruszinszkó sok tizezer békés polgárának állampolgárságátŤ. Továbbá igy folytatja:

ťIlyen akcesszorius illetöséget felmutatni. azaz kimutatni. hogy akár maguk az illetök, akár atyáik, nagyatyáik kimondottan fölvétettek valamely község kötelékébe - az én véleményem szerint - Szlovenszkó lakosságának csak kisebb része tudna. Nagyobb részének csak most kellene magát fölvétetnie valamely község kötelékébe. Nem szükséges magyarázni. hogy a legfelsö közigazgatási biróság álláspontja a közigazgatási hivatalok részéröl történö szigoru alkalmazás esetében lehetetlen és esztelen konzekvenciákkal járna Már ezen okból erösen kételkedni lehet a legfelsö közigazgatási biróság magyarázatának helyességében. Tekintettel az állampolgárságról szóló alkotmánvtörvényre, nem igazolt az 1886. évi XXII. t. c 10. § ilyen értelmezése, hogy ezáltal kétessé váljék a szlovenszkói lakosság jelentékeny részének az állampolgársága.

Dérer Iván dr. megállapitja jogi fejtegetésében. hogy ťmár magából a törvénynek a rendelkezéseiböl s a természetéböl következik a szükségessége a liberális, extenziv, széles magyarázatnak.Ť Majd igy folytatja: ťNem szabad a törvényt ugy értelmezni, hogy kétség esetében valaki elveszitse igényét a község által való eltartásra. az állampolgárságra. stb. hanem fora ditva: a törvényt ugy kell artelmezni. hogy in dubiis azokat a jogokat lehessen elnyer ni, amelyek kedvéért a honi illetöség instituciója konstruálva volt.Ť

Megállapitásai során eljut a következmények levonásáhcz ťVitán felül áll azonban, hogy 1918. október 28. elött a honi illetöség megszerzését illetöleg Szovenszkón és Ruszinszkón érvényben vo ak az 1886. XXll. t c ben foglalt elöirások és hogy azt a kérdés hogy valaki Szlovenszkón nyert-e az államfordulat elött honossági jogot, egyedül az akkor érvényes magyar jcg szerint lehe elbirálni Lehetetlen hogy az akkor érvényes jog szerint egyszer már megszerzett jogok és igények most, u ólag a törvény más értelmezése folytán megszüntettessenek Ha az egyszer megszerzett jog, azt leginkább csak törvény szüntetheti meg, azonban soha sem birói prakszis. Aki már az államfordulat elött nyert volt a magyar elöirások szerint honi illetöséget Szlovenszkó vagy Ruszinszkó valamely községében, ezt az illetöséget egyedül uj törvény nem ismerheti el, illetve szüntetheti meg azonban sohasem a legfelsö közigazgatási biróság, vagy bármely más birósági vagy közigazgatási hivatal.Ť

Kétségtelen tehát, hogyha valaki az államfordulat elött Szlovenszkó vagy Ruszinszkó valamely községében a 10. § szerint nyert honi illetöséget: ezt az illetöséget a legfelsö közigazgatási biróság vagy egyéb hivatal nem semmisithetí meg.Ť

Dérer lván dr. konkluziója a döntvényröl a következö: ťA legfelsö közigazgatási biróság álláspontja az én nézetem szerint téves és csak az 1886. évi XXII. t. c. elözményeinek a magyar joggyakorlatnak és irodalomnak nem ismeréséböl és a törvény helytelen értelmezéséböl keletkezett.Ť

A törvény keletkezési története egymagában véve is nagyszerüen bizonyitja, hogy a magyar közigazgatási biróság a magyar jogtudomány és Dr. Dérer Iván fölfogása felel meg egyedül a törvény betüjének és szellemének.

Az 1871: XVIII. t. c. az elsö magyar iiletösegi törvény még ugy rendelkezett, hogy település jogcimén csak az szerezhet illetöséget. akit a község kötelékébe forma szerint is fölvettek. Ez a törvény azonban nem vált be, mire a törvényhozás megalkotta az 1876: V. t. c. - et, amelynek 6. §-a az illetöség megszerzését tetemesen megkönyiti. E szakasz indokolása a régi törvényröl szóról-szóra ezeket mondja: ťNézetem szerint az igazság és méltányosság követelményeinek az általam javasolt azon intézkedés felel meg leginkább, mely szerint azon honpolgár, aki az uj községben négy évig folytonosan lakott és annak községi terheihez járult. amennyiben ellene a törvény szerint kifogások nem érvényesittettek és azon községben, amelyböl áttelepült, a községi közerhekhez ezen idö alatt folytonosan hozzá nem járult, az uj község köelékébe tartozónak és az elöbbi község kötelékéböl kilépettnek tekintik, hogy a törvény javaslat 6 §-a ezen intézkedés által különösen a gyakrabban költözö egyének községi iletöségének megállapitása tetemesen megkönnyittetik bövebb magyarázatra nem szorulŤ

Az 1876. V. t c. 6 §-a tehát azért jött létre, mert a törvényhozás szociális okokból szándékosan szakitani akart azzal a rendszerrel, amely a községi illetöségnek település utján való megszerzését a község forma szerinti hozzájárulásától tette függövé A vándorló iparos okon kivánt segiteni. akik a munka és a kereseti lehetöségekhez képes sürübben változtatják lakhelyüket! A községek egy része ellenszenvvel fogadta a törvénynek az automatikus illetöségszerzésre vonatkozó intézkedését mert attól félt ek hogy ez a közsegélyezés és betegápolás erén idövel nagy trheke fog rájuk róni és kérték a lörvénynek megváltoztatásá de a kormány ragaszkodott az 1876 évi törvényhez és annak intézkedéseit egy kis a lényegbe nem vágó kiegészitéssel az 1886: évi XXII törvénycikkben is fönntartotta Az utóbbi törvény indokolása határozott szavakkal kijelenti hogy az illetöségnek auomatikus hallhatólag való megszerzéséröl szóló intézkedéseket a kormány és a törvényhozás a jövöben is fönn akarja tartani. amidön szóról szóra igy szöl: ťAz 1876 V t. c 6. §-ának eddigi alkalmazása a gyakorlatban jó hatásunak bizonyult. az illetöségnek ez uton hallagaólag mc don elnyerhetéséröl szóló törvényi rendelkezést továbbra is fenntartandónak és amennyiben arra nézve, vajjon a négy évi megadóztatás csak bejelentö települtnek számit-e vagy másnak is, kétely merülvén fel, az ezen kételyt eloszlaó záradékot felveendönek ajánlom.Ť

Az 1876: V. t. c. tehát szándékosan és tudatosan változtatta meg az 1871:XVIIl t c.-nek ama rendelkezését. amely szerint település esetén még szükséges volt a község kifejezett hczzájárulása az illetöség megszerzéséhez. az 1886:XXII. t. c ismét szándékosan és tudatosan tartotta fönn az 18876:V. t c. bevált intézkedését s ily körülmények között teljesen érthetetlen, hogy a csehszlovák köztársaság legfelsö közigazgatási birósága miért ragaszkodik ahhoz, a törvény szavaival a magyar joggyakorlattal, a magyar és csehszlovák jogtudomány legkiválóbb képviselöinek felfogásával és a törvény keletkezési történetével ellenkezö felfogáshoz, hogy település cimén illetöséget nem lehet automatikusan. ipso facto, hallgatólag szerezni, hanem csak a község ily értelmü kifejezett akaratnyilvánitásával.

A csehszlovák joggyakorlat és a törvény, valamint a régi magyar judikatura és a jogtudomány fölfogása között tehát nagy ellentét tátong - a legfelsö közigazgatási biróságnak álláspontjáról lévén szó, amelyet csak a nemzetgyülés szüntethet meg azzal, hcgy az 1886:XXII. t c. 10. §-át hitelesen ugy magyarázza, amint az az évfizedes gyakorlatnak megfelel. Mert ezren és ezren vannak a csehszlovák köztársaság lakósai közül olyanok, akik négy évi folvtonos egyhelyben lakás és a községi terhekhez való hozzájárulás után azért nem kérték a községet. amelyben letelepültek, hogy öket kötelékébe kifejezetten fölvegye, mert erre az uralkodó joggyakorlat szerint szükség nem volt Ezeket az embereket nem szabad utólagosan megbüntetni azért. mert a biróságok tekintélyét respektálták és teljesen az akkor érvényes jognak megfelelöen jártak el.

Ezért javasoljuk, hogy a nemzetgyülés az 1886:XXII. t. c. 10. § át hitelesen ugy magyarázza. hogy e törvény szerint mindenki, aki egy más községbe költözködött négy övi folytonos ottlakás és a községi terhekhez való hozzájárulás után automatikusan megszerezle az illetöséget, föltéve természetesen hogy az illetö község az 1886:XXII. t. c. 9 ának a) b.) és c.) pontjaban megällapitott kifogäsokat nem emelte ellene és föltéve. hogy az illetö a régi községben a községi terhekhez e négy év alatt folytonosan hozzá nem járult vagy elöbbi községi illetöségét ugyanezen község beleegyezése mellett fenntartani nem akarja.

II. Ellentét merült föl a csehszlovák és a magyar joggyakorlat között ama kérdés körül is, vajjon mit kell a községi terhek alatt érteni. A magyar joggyakorlat ezek alatt nencsak a községi pótadót kell érteni. hanem bármilyen szolgáltatást a község számára, tehát azt is ha valaki a községi tüzoltóság fönntartásához járul hozzá vagy ha közveszély idején közmunkát teljesit a község érdekében.

A csehszlovák közigazgatási biróság ellenben a község terheihez való hozzájárulás föltételét ugy magyarázza, hogy azalatt csak a községi pótadók fizetését lehet érteni. noha a törvény kifejezetten ťközségi terhekrölŤ beszél és szándékosan kerüli a ťközségi adóŤ kifejezését.

Tekintettel arra. hogy a magyar joggyakorlat megfelel a törvény betüjének és iberális szellemének és tekintettel arra, hogy a legnagyobbfoku igazságtalanság volna azokat. akiknek illetöségét az államfordulat elött érvényes jcg alapján a hatóságok sokszor már évtizedek óta elismerték, utólagos birói itélettel községi illetöségüktöl megfosztani, javasoljuk. hogy a nemzetgyülés a régi joggyakorlatnak megfelelöen hitelesen ugy magyarázza a törvényt. hogy a községi terhekhez való hozz járulás alatt a község javára teljesiett minden szolgáltatást, tehát nemcsek a pénzben teljesiett szolgáltatást. hanem a közmunkát is kell érteni.

III A magyar joggyakorlat értelmében a községi terhekhez hozzájárulnak volt tekintendö az is aki a községi terhekhez azért nem járult hozzá. mivel a törvény öt az adófizetés kötelezettsége aló akár hivatala alapján. akár azért mnetette föl, mert jövedelme nem érte el a létminimumot Ebbe a kategóriába tartoztak a közhivatalnokok és lelkészek. valamint azok munkások. akiknek jövedelme aacsonvabb volt a létminimumnál Igazságtalanság volna azokat az egyéneket. akik esztendökön keresztül teljesi ettek közszolgálatot valamely községben vagy pedig annak lelki vezetöi voltaka községi köteléküktöl csak azért megfosztani. mive a törvény öket az adózás alól fölmenlete és igy joggal tekinthették magukat az illetö község kötelékébe tartozóknak És még nagyobb igazságtalanság volna a munkások ezreit, akik huzamos ideig valamely községben keresték meg a kenyerüke, megfosztani attól, az igényüktöl hogy öreg napjaikra a község segélyezze öket, söt netalán még az állam terüleéröl is kiutasitani azért, mert keresményük olyan csekély volt, hogy a törvény is felmentette öket az adózás kötelezettsége alól.

Tudunk olyan eseteket. hogy a közigazgatási hatóságok elvonták az illetöségeket egyen özvegyektöl, akiknek férje a kilenovenes évek óta halálig a mai Szlovenszkóban teljesitett szolgálatot. hogy illetöség hiány ban nyugdijukat beszüntessék. Tudunk eseteket. hogy egy csendörörmesternek. aki 1892-1911-ig állandóan a csehszlovák köztársaság mai területén teljesitett szolgálato és 1911-ben bekövetkezett nyugdijazta ása óta állandóan itt lakik, az állam nyugdijat nem fizet azon a cimen hogy nincs illetösége Ismerünk eseteket. amelyekben egy erdö fötanácsos özvegve, akinek férje 883-töl 1919-ig megszakitás nélkül Szlovenszkó területén volt állami alkalmazásban. az illetöség és állampolgárság állitólagos hiánya miatt nyugdijat nem kap Vannak munások, akik éppen két évtizede állanak Kassa városa szolgálatában és illetöségüket még sem ismerik el.

De minek folytassuk ezeket a szomoru példákat. Mindenki, akiben van szociális érzés. kénytelen lesz elismerni. hogy ez lehetetlen helyzet tovább nem tartható fönn.

Ezekböl az okokból szükségesnek tartjuk. hogy a nemzetgyülés elfogadva az évtizedes magyar joggyakorlatot. mondja ki, hogy azok, akik a törvény alapján adómentességben részesültek ugy tekintessenek mintha a közterhekhez tényleg hozzájárultak volna.

IV Végezetül hivatkozunk arra, hogy a magyar joggyakorlat nem tartotta szükségesnek az illetöség megszerzéséhez azt. hogy az illetö egyén négy éven keresztül járuljon hozzá a közterhekhez. hanem megelégedett az egyszeri hozzájárulással is. A magyar közigazgatási biróság 19 897. számu elvi jelentöségü határozata ezeket mondja ki:

Ezzel szemben a szlovenszkói teljha talmu minisztérium által az 1920 május 2Oán 5357. számu körrendelet arra az álláspontra helyezkedett, hogy a községi illetöséget csak az szerzi meg, aki mind a négy év alatt hozzájárult a községi terhekhez A csehszlovák legfelsö közigazgatási biróság magáévá tette ezt az állásponto t (19,897).

A magyar joggyakorlat tehát e téren is sokkal liberálisabb, extenzivebb volt a csehszlovák joggyakorlatnál. Az elöbbi szerint számos olyan egyén szerzett 1910. január l-e elött illetöséget. akit a csehsz ovák közigazgatási hatóságok most csehszlovák közigazgatási hatóságok most csehszlovák állampolgárnak elismerni nem akarnak. Fölösleges volna részletesen kifejteni. hogy mennyire igazságtalan eljárás ez olyan emberekkel szemben. akik teljesen az akkor érvényes jog szerint jártak el. Ennek az igazságtalanságnak jóvátétele végett javasoljuk azt, hogy a nemzetgyülés a törvény ama föltételét: ťannak községi terhéhez hozzájárulŤ hitelesen magyarázza ugy, hogy annak eleget tett mindenki. aki a négy év alatt legalább egyszer h ozzájáru a közterhekhez.

A csehszlovák nemzetgyülés szociális kötelességét teljesitené, ha javaslatunka elfogadná Ezer és ezer ember él teljes bizonytalanságban amiatt, hogy vajjon illetöségét és állampolgárságát elfogják-e ismerni a hatóságok. Ezer és ezer ember van a legfelsö közigazgatási biróság helytelen joggyarkorlata következtében kitéve annak. hogy adott alkalommal. kiutasitják abból a városból vagy faluból. ahol évtizedeken keresztül becsülettel dolgozott és ezáltal elveszti kenyerét, elveszti megélhetését Számtalan özvegy, számtalan öreg és beteg tisztviselö nem kap nyugdijat e helytelen törvénymagyarázat következtében Sok ezer ember nem gyakorolhajta politikai jogait, mert illetöségét és állampolgárságát nem ismerik el. noha annak idején mindent megtett, amit az érvényes jog töle megkövetelt az illetöség megszerzéséhez. Dérer Iván dr. véleménye szerint a közigazgatási biróság által követelt feltételeknek Szlovenszkó lakosságának csak egy kisebb része tudna eleget tenni Lehetetlen állapot, hogy Szlovenszkó lakosságának nagyobbik felét bármikor meg lehessen fosztani az állampolgárságától, lehetetlen állapot, hogy ehhez a nemzetgyülés segédkezet nyujtson. A nemzetgyülés méltatlan volna arra a hivatásra amelyet be kell töltenie, ha még ezt a kirivó jogtalanságot se tudná. vagy nem akarná orvosolni.

Podpísaní navrhujú:

Poslanecká snemovňa ráč sa usniesť:

Národné shromaždenie republiky Československej usnieslo sa na tomto zákone:

Odstavec 2 §u 10. zák. článku XXII. z r. 1886:

2. Toto nabývanie domovského práva deje sa mlčky bez usnesenia obce.

3 Osoby, sprostené obecných bremien pokladať treba za osoby prispievajúce k obecným bremenám.

Zákon tento nabýva účinnosti od 1. januára 1887 zpätmo. Prevedie ho minister vnútra.

§ 10. zák. článku XXII. z r 1886 znie:

ťKto vysťahuje sa z obce, vo sväzku ktorej bol, do obce inej, tým ešte nevystupuje zo starého obecného sväzku; bydlí-li však v novej obci štyri roky nepretržite, prispieva k jej bremenám a obec neuplatnuje proti nemu po túto dobu námietky, stanovené v § 9 lit a). b) c) a d). má sa za to, že patrí do sväzku tejto obce a že zo sväzku drievejšej obce vystúpil, a to i vtedy, keby ani neoznámil svoj úmysel usadiť sa; vynímajúc, že by k bremenám obce, z ktorej sa presťahoval, i po túto dobu nepretržite prispieval alebo i keby neprispieval, avšak chcel by si podržať svoje domovské právo v obci drievejsej so svolením tejto obce.Ť

Pri výklade tohoto §u zákona zaujal najvyšší správny súd v Prahe také stanovisko, ktoré diametrálne odporuje desiatiletej právnej praxi uhorského správneho súdu. Následkom toho vznikla veľká právna neistota a veľa jednotlivcom bola spôsobená krivda tým, že boli títo československými úradmi pozbaven svojho domovského práva a štátneho občiansva, ktorého podľa uhorského práva bezpochybne nadobudli. Do veľa tisícov idie počet tých, ktorí sú ešte i dnes v úplnej právnej neistote v dôsledku zásadných rozhodnutí najv. správ súdu v tejto veci vynesených, lebo nevedia, kedy budú pozbavení nielen domovského práva, ale i štátnej príslušnosti a kedy ztratia svoj chlieb i svoje politické práva. Odpomôcť týmto mimoriadnym anomáliam je povinnosťou Národného shromaždenia, a to nielen zo všeobecného hľadiska ľudskej humanity, ale i preto, aby následkom novej a dľa nášho názoru naprosto mylnej právnej praxe ohrožované boly nadobudnuté práva značnej časti obyvateľstva štátu jedine z tej príčiny, lebo za bezelstne pridržiavala platného zákona, vsťažmo právnej praxe na základe jeho vyvinutej. Aj keby stará uhorská prax bola mýlna bolo by povinnosťou Národného shromaždenia prispieť pomocou jednotlivcom, čo jednali podľa desiatiletej praxe súdov a dvojnásob je to jeho povinnosťou vtedy, keď táto právna prax srovnávala sa nielen s duchom a literou zákona, ale vyhovovala i sociálnym požiadavkom praktického života.

I. Najvyšší správny súd - po prvý krát v rozsudku zo dna 6 októbra 1923, čís. 16.455, - vykladá § 10 zák. čl. XXII/1886 citakto: ťOsoba ktorá sa presťahuje do obci inej, nezískala ešte ipso jure domovského práva v tejto obci tým, že vyhovela podmienkam označeným v § 10 zák. čl. XXII/1886, ale v tomto prípade musí k tonu prispieť aj výslovný prejav obce novej, že totiž osobu tú prijíma do obecného sväzku občanov.

O tých čias sleduje najv. správ súd túto právnu prax stále, a táto prejavila sa aj v rozsudku vynesenom vo veci býv. poslanca Národného shromaždenia dr. Ludvika Körmendy-Ékesa, ktorého správny súd pozbavil domovského práva, státnej príslušnosti a možnosti ďalšieho politického pôsobenia touto argumentáciou: ťNajvyšší správny súd vo svojom rozsudku zo dna 28. decembra 1923, čís. 16.455 of. sb. 3029 vyložil svoj právny názor, že púhym vyhovením podmienkam obsaženým v §e 10 zák. čl. XXIl/886, nenabýva osoba, ktorá sa presťahuje z jednej obci do inej na Slovensku ipso jure domovského práva v tejto obci, ale k tomu musí prispieť výslovný prejav vôle obce novej, že osobu tú prijíma do sväzku občanov obce a že toto výslovné prijatie nelzä pokladať len za deklaratívne usnesenie, ale za konštitutívny úkon, na ktorom sa zakladá právny pomer dotyčnej osoby k novej obci. Na tomto právnom názore najvyšší správny súd sotrváva a na základe §u 14 jednacieho poriadku poukazuje na zovrubné dôvody citovaného svojho rozsudku (12686 1925).

Toto stanovisko najvyššieho správneho súdu odporuje zákonu. Vysvitá to už z doslovného znenia zákona Podľa §u 10 zák. čl. XXII/1886, sú-li tu zákonité predpoklady (štyrročný nepretržitý pobyt a prispievanie k obecným bremenám) ťtreba mat za to že osoba tá patrí do sväzku obce a že zo sväzku predchodzej obce vystúpilaŤ. Bol-li by zákonodarca chcel, aby k nabývaniu domovského práva bolo treba výslovného projavu vôle novej obce, bol by to akiste vyslovil avšak žiadnym spôsobom nebol by osnoval dotyčný § takto: ťmá sa za to, že vystúpilŤ, lebo výraz tento dá sa vykladať jedine a výlučne tak, že dotyčný jednotlivec bez akéhokoľvek ďalšieho úkonu, automaticky a ipso facto prestal prináležať do sväzku obce predchodzej a zase len bez akéhokoľvek ďalšieho úkonu, automaticky a ipso facto patrí do sväzku obce do ktorej sa presťahoval.

Totiež je dokázané aj tým ustanovením §u 10, že nová obec môže námietky stanovené v § 9 lit a), b) a c) uplatňovať len po dobu štyroch rokov počítaných od usadenia. Tým prejavil zákonodarca zase len vôľu, že po uplynutí týchto syroch rokov nadobudnul dotyčný jednotlivec nového domovského práva automaticky, lebo keby bol nabývanie domovského práva učiní závislým od výslovného prejavu vôle obce, vtedy lehotu pre uplatňovanie týchto námietok nebol by stanovil štyrmi roky, ale lehotu tú bol by vysunul na dobu pozdejšiu, menovite na dobu, v ktorej sa bude obec na žiadosť dotyčného jednotlivca in merito zabývať otázkou prijatia do obecného sväzku.

Ku stejnému záveru dospejeme i vtedy, vychádzame-li s poslednej podradnej vety §.10, dľa ktorej nenabýva dotyčný jednotlivec domovského práva len vtedy keď v týchto štyroch rokoch prispieva k obecným bremenám obce, z ktorej sa presťahoval, alebo keď i bez takéhoto prispievania chce si podržať svoje predchodzie domovské právo so svolením tejto obce. Vyžaduje-li sa výslovného prejavu vôle obce k nabývaniu domovskej príslušnosti, vtedy prečo bolo treba túto výnimku pojať do zákonu? Keby dotyčný jednotlivec mohol nabývať domovskej príslužnosti v novej obci len s výslovným svolením tejto obce, vtedy by nemalo smyslu, aby si kto v tomto prípade vyžiadal svolenie obce starej, lebo už bez toho by patril do jej sväzku dotiaľ, dokiaľ by nová obec svoju vôľu výslovne neprejavila.

§ 8 zákona vyslovuje: ťDomovského práva nabývať lzä usadením sa alebo i bez toho výslovným prijatím do sväzku obceŤ § tento ustáľuje tu dva spôsoby nabývania domovského práva, a tedy na žiaden pád nemôže byt vykladaný tak, že i k usadeniu sa je treba výslovného prijatia do sväzku obce, ale iba alternatíve t j. nabývanie domovského práva buďto usadením alebo prijatím do sväzku obce. Spôsob prvý, t. j. usadením sa popísaný je v §e 10. a spôsob druhý, t. j. prijatím do sväzku obce, v §§ 11 a 12.

Na základe toho, čo sme dosiaľ uviedli, musíme konštatovať, že ku prijatiu do obecného sväzku netreba podľa § 10 zák. čl. XXII/1886 výslovného prejavu vôle obce novej ale práva toho nabývať lzä automaticky, ipso facto štyrročným nepretržitým pobytom a prispievaním k obecným bremenám, leda že by obec vzniesla proti usadlíkovi námietky uvedené v § 9 v dobe štyrročnej lehoty alebo že by dotyčný jednotlivec buďto tým, že v starej obci prispieval k obecným bremenám, alebo tým, že si chce podržať tam domovské právo so svolením obce prejavil svoju vôľu, že i naďalej chce mať domovské právo v obci starej.

Tiež právna prax uhorského správneho súdu prijímala cez desaťročia prirodzený a jedine správny výklad zákona, že ku nadobudnutiu domovského práva nie je treba výslovného prejavu vôle novej obce ale že právo to nabýva sa ipso facto automaticky.

Právna prax uhorského správneho súdu bola v platnosti cez desaťročia, bez toho že by o jej správnosti bolo v praxi alebo v teorii kedykoľvek pochybované. V dobe, keď sa počínala vytvárať mýlna právna prax najvyššieho správneho súdu v Prahe, vyložili významní znalci uhorského práva, medzi nimi i predseda uhorského správneho súdu baron Jul. Wlassits, nesprávnosť tejto praxe. Avšak nielen maďarskí ale i výteční československí právnici zaujali stanovisko proti tomuto výkladu. Medzi týmito kladieme váhu v prvom rade na dra Ivana Dérera, býv. ministra a terajšieho poslanca Národného shromaždenia ktorého názor podávame tu nasledovne: Dr. Ivan Dérer mluviac o významnosti otázky konštatuje, že ťrozhodnutie správneho súdu otriasa základy stá neho občianstva veľa desaťtisícov pokojných občanov Slovenska a Podkarpatskej Rusi.Ť A pokračuje ďalej: ťTakúto akcessornú príslušnosť preukázať, t. j. vykázať to, že buďto dotyční jednotlivci alebo ich otcovia dedovia výslovne boli prijatí do sväzku obce, mohla by dľa môjho názoru len menšia časť obyvateľov Slovenska. Väčšia ich časť musela by sa dať až teraz prijať do sväzku niektorej obce. Netreba vysvetľovať, že stanovisko najvyššieho správneho súdu v prípade že by sa ho u administratívnych úradov prísne používalo, malo by nemožné a nerozumné konsekvencie. Už z týchto dôvodov možno veľmi pochybovať o správnosti výkladu najvyššieho správneho súdu. Vzhľadom na ústavný zákon o štátnom občianstve nie je ospravedlnený taký výklad §u 10 zák. čl. XXII/886, ktorým by sa stalo sporným štátne občianstvo značnej časti obyvateľstva na Slovensku.Ť

Dr. Ivan Dérer konštatuje vo svojich právnych vývodoch, že ťuž z ustanovení a povahy zákona samého nasleduje nutnosť liberálneho, extenzívného, širokého výkladuŤ A potom pokračuje: ťNesmie byt zákon vykladaný tak aby niekto v prípade pochybnosti pozbudol nároku na zaopatrenie obcou, na štátne občianstvo atď., ale naopak: zákon treba vykladať tak, aby in dubiis bolo lzä dosiahnuť práv cieľom ktorých bola sriadená inštitúcia domovskej príslušnosti.Ť

Vo svojich vývodoch dochádza k logickému záveru: ťAvšak je nado všetku pochybnosť, že na Slovensku a v Podkarpatskej Rusi platily čo do nabývania domovskej príslušnosti pred 28. októbrom 1918 predpisy zák. článku XXII/886 a že tedy otázka či kto nadobudol domovského práva na Slovensku pred štátnym prevratom, mohla byť posudzovaná jedine podľa uhorského práva v tej dobe platného. Je nemožné, aby práva a nároky nadobudnuté už raz podľa práva v tej dobe platného mohly byť teraz následkom iného výkladu zákona dodatočne zrušené. Jde-li o právo nadobudnuté môže byť zrušené nanajvýš len zákonom, avšak nikdy sudcovskou praxou. Kto už pred prevratom nadobudol podľa uhorských predpisov domovského práva na Slovensku alebo v Podkarpatskej Rusi môže mu byt toto právo neuznané resp. zrušené jedine novým zákonom, avšak nikdy najvyšším správnym súdom alebo iným súdnym či administrativným úradom.Ť

ťJe tedy bezpochybné že nadobudol-li niekto pred štátnym prevratom domovského práva v niektorej obci na Slovensku alebo v Podkarpatskej Rusi na základe §u 10 nemôže toto domovské právo zrušiť najvyšší správny súd alebo iný úrad.Ť Konkluzia dra Ivana Dérera o rozhodnutí je táto: ťStanovisko najvyššieho správneho súdu je dľa môjho názoru mylné a vzniklo len z neznalosti premissí zák. článku XXII/1886, uhorskej právnickej literatúry a právnej praxe a z mylného výkladu zákona.Ť

Už historia vzniku zákona sama o sebe veľkolépe dokazuje, že jedine názor uhorského správneho súdu uhorskej právnickej vedy a dra Ivana Dérera odpovedá jedine litere a duchu zákona.

Prvý zákon o domovskej príslušnosti, t. j. zák. čl. XVIII/1871 ustanovuje ešte že pod titulom usadenia sa môže nabývať domovského práva len ten koho obec i formálne prijme do svojho sväzku. Zákon tento sa však neosvedčil na čo zákonodarstvo vynieslo zák. čl. V 1876, ktorý vo svojom §e 6 značne usnadňuje nabývanie príslušnosti. Dôvodová zpráva hovorí o tomto starom zákone doslovne takto: ťPožiadavkom spravedlivosti a slušnosti odpovedá dľa môjho názoru najlepšie to opatrenie mnou navrhované, dľa ktorého o štátnom občanovi, ktorý v novej obci štyri roky nepretržite bydlel a prispieval k jej obecným bremenám, - pokiaľ proti nemu neboly uplatňované námietky podľa zákona a v obci z ktorej sa prisťahoval, po túto dobu neprispieval nepretržite k obecným bremenám, - má sa za to, že patrí do sväzku obce novej a že zo sväzku drievejšej obce vystúpil. Že týmto opatrením §u 6 návrhu zákona značne sa usnadňuje zistenie domovského práva osôb ktoré sa častejšie sťahujú to netreba zovrúbnejšie vysvetľovať.Ť

K utvoreniu §u 6 zák. čl. V/1876 došlo preto, lebo zákonodarstvo z dôvodov sociálnych chcelo nechať úmyselne padnúť system, ktorý nabývanie domovského práva usadením sa činil závislým od formálneho svolenia obce. Chcel pomôcť kočovným živnostníkom, ktorí podľa pracovných a výdelečných možností menia zhusta svoje bydlisko. Určitej časti obcí nebolo sympatické toto ustanovenie zákona o automatickom nabývaní príslušnosti, lebo sa obávaly že im časom vzídu z toho čo do verejnej podpory a nemocenského ošetrovania veľké bremená a žiadaly o zmenu zákona, avšak vláda trvala na zákone z r. 1876 a jeho ustanovenia zachovala až na malé bezpodstatné doplnky i v zák. článku XXII/1886. Dôvodová zpráva k tomuto zákonu určitými slovy prejavuje, že vláda a zákonodarstvo i nabudúce chce zachovať v platnosti zákonité ustanovenia o možnosti nabývania domovskej príslušnosti automaticky a mlčky keď doslovne povedá: ťDosavadné používanie §u 6 zák. čl. V/1876 sa vo svojich účinkoch dobre osvedčilo a tedy doporučujem aby i naďalej bolo zachované v platnosti zákonité ustanovenie o nabývaní domovského práva mlčky a poneváč vznikly pochybnosti, či štyrročné zdanenie platí len pre ohlasujúceho usadlíka a č í pre iného doporučujem, aby bola v zákon pojatá doložka za účelom rozptýlenia tejto pochybnostiŤ

Zákonom č. V/1876 bolo tedy úmyselne a vedome zmenené to ustanovenie zák. čl. XVIII/1871, dľa ktorého v prípade usadenia sa vyžadovalo sa k nabývaniu domovského práva výslovné svolenie obce a zák. článok zase len úmyselne a vedome podržal v platnosti osvedčené ustanovenie zák. článku V/1876; za takýchto okolností je naprosto nepochopiteľné že najvyšší správny súd trvá na tom stanovisku že usadením sa nelzä nadobudnúť domovské ho práva automaticky, ipso facto a mlčky, ale en patričným výslovným prejavom vôle obce, - keďže stanovisko to odporuje slovám zákona nazeraniu najprednejších representantov uhorskej a československej právnickej vedy a uhorskej právnej praxi.

Medzi československou právnou praxou a medzi zákonom i starou uhorskou judikaturou a narezaním právnickej vedy je tedy ohromný kontrast, - ide o stanovisko najvyššieho správneho súdu - a ento kontrast môže byť odstránený len Národným shromaždením tak, že podá taký autentický výklad §u 10 zák. čl. XXII/1886 ktorý odpovedá desiatiletej praxi. Lebo veď do tisícov ide počet takých obyvateľov Československej republiky, ktorí po štyrročnom nepretržitom prebývaní v jednom mieste a prispievaní k obecným bremenám len preto nepožiadali obec, v ktorej sa usadili, o výslovné prijatie do obecného sväzku, lebo toho podľa platnej právnej praxe nebolo treba. Títo ľudia nesmejú byť dodatočne trestaní preto, že rešpektovali auktoritu súdov a že jednali naprosto podľa práva v tej dobe platného.

Preto navrhujeme, aby Národné shromaždenie vyložilo § 10 zák. čl. XXII/1886 autenticky tak, že podľa tohoto zákona každý, kto sa presťahoval do inej obce, automaticky nadobudnul domovského práva po štyrročnom nepretržitom bydlení tam a prispievaní k obecným bremenám, predpokládajúc samozrejme, že obec nevzniesla proti nemu námietky stanovené v §e 9 lit. a) b) a c) zák. čl. XXII/1886 a že dotyčný neprispieval nepretržite k obecným bremenám starej obce alebo že si nechce podržať v tejto obci domovské právo so svolením tejže obce.

II. Medzi československou a uhorskou právnou praxou vznikly protivy i v tom smere, čo sa má rozumieť obecnými bremenami. Podľa uhorskej právnej praxe rozumieť treba nimi nielen obecné daňové prirážky, ale akékoľvek služby pre obec tedy i to prispieva-li niekto k udržovaniu obecného hasičstva alebo vvkonáva-li niekto v prípade všeobecného nebezpečenstva verejné práce v záujme obce Československý správny súd vykladá naproti tomu podmienky prispievania k obecným bremenám tak, že nimi rozumieť lzä len platenie obecných daňových prirážok, ač zákon výslovne hovorí len o ťobecných bremenáchŤ a schválne sa vyhýba výrazu ťobecné dane.Ť

Vzhľadom na to že uhorská právna prax vyhovuje litere a liberálnemu duchu zákona a vzhľadom na to že by bolo svrchnovanou nespravodlivosťou pozbaviť zpätmo domovského práva sudcovským rozsudkom osoby, ktorých domovské právo bolo úradmi už od desaťročí uznávané na základe práva pred štátnym prevratom platného navrhujeme aby Národné shromaždenie podalo autentický výklad zákona podľa starej právnej praxe tak, že prispievaním k obecným bremenám rozumieť treba všetky úkony vykonané v prospech obce a tedy nielen dávky peňažné, ale aj verejné práce.

III. Podľa uhorskej právnej praxe bolo treba za poplatníka obce pokladať i toho, kto k obecným bremenám neprispieval z toho dôvodu, lebo bol platenia dane sprostený zákonom buďto na základe svojho úradu, alebo preto, lebo jeho príjem nedosahoval existenčné minimum. Do tejto kategorie náležali verejní úradníci duchovní, ako aj robotníci ktorých príjem bo nižší než existenčné minimum. Bolo by nespravodlivé pozbaviť domovského práva tých, ktorí roky a roky konali verejné služby v niektorej obci alebo bol jej duchovnými vodcami, len preto, lebo boli daní zákonom sprostení a tedy po práve mohli sa pokladať za príslušníkov obce. A ešte väčšou nespravodlivosťou bolo by pozbaviť robotníkov, ktorí si svoj chlieb v niektorej obci cez dlhú dobu prácou vyhľadávali nároku aby ich obec v starobe podporovala, alebo čo viac, vyhostiť ich snáď i z územia štátu len preto, lebo ich zárobok bol tak nízky, že boli platenia dane zákonom sprostení.

Vieme o prípadoch že administratívne úrady pozbavily domovského práva vdovy, ktorých manželia od deväťdesiatych rokov až do smrti konali službu v dnešnom Slovensku len preto aby v nedostatku príslušnosti mohly im zastaviť pensie. Známe prípady, že četnickému strážmajstrovi, ktorý vykonával nepretržite službu v r 1 892 až 1911 v území dnešnej Československej republiky a od doby svojho penzionovania bydlí tuná stále nevypláca štát penziu preto že nemá domovského práva. Známe prípady kde vdova vrchného lesného radcu ktorej manžel bol v r 1883 až 1919 nepretržite na Slovensku v štátnej službe nedostáva penziu preto, lebo údajne nemá domovského práva a štátneho občianstva. Sú robotníci ktorí sú už dvadsať rokov v službách mesta Košíc, a predsa im neuznávajú domovské právo.

Avšak načo by sme pokračovali v uvádzaní takýchto zarmucujúcich príkladov. Každý kto má v sebe sociálny cit, bude musieť uznať, že tieto nemožné pomery nemôžu ďalej trvať.

Z dôvodov týchto pokladáme za nutné, aby Národné shromaždenie uznalo dlhodobú uhorskú právnou prax a sa usnieslo, aby ti, čo požívali daňové sprostenie na základe zákona, pokladaní boli za takých, ktorí k verejným bremenám skutočne prispievali.

IV. Konečne poukazujeme na to že uhorská právna prax nepokladala k nabývaniu domovského práva za nutné, aby dotyčný jednotlivec prispieval k obecným bremenám po dobu štyroch rokov, ale stačilo, prispel k nim len jeden raz. Zásadné rozhodnutie uhorského správneho súdu č 19/897 vyslovuje.

Oproti tomu obežník, vydaný ministerstvom s plnou mocou pre správu Slovenska zo dna 20. mája 1920, čís. 5377 zaujíma stanovisko, že domovského práva nabýva len ten, kto po dobu všetkých štyroch rokov prispieval k obecným bremenám. Najvyšší správny súd československý si toto stanovisko osvojil. (19897).

Uhorská právna prax bola tedy i na tomto poli o veľa liberálnejšia a extenzívnešia než československá právna prax. Podľa uhorskej nadobudlo domovského práva pred 1 januárom 1910 veľa takých jednotlivcov, ktorých československé správné úrady nechcejú uznávať za československých štátnych občanov. Bolo by zbytočné zovrubne vykladať, jak nespravodlivým jednaním je to voči ľuďom ktorí sa pridržiavali vtedajšieho platného práva. K odčineniu tejto nespravodlivosti navrhujeme, aby Národné shromaždenie podalo autentický výklad výrazu ťprispieva k obecným bremenámŤ v tom smysle, že tomu vyhovel každý, kto aspoň jeden raz po dobu týchto štyroch rokov prispel k obecným bremenám.

Československé Národné shromaždenie plnilo by len svoje sociálne poslanie keby náš návrh prijalo. Veľa tisíc ľudí žije v neistote, či ich štátne občianstvo a domovské právo bude úradmi uznané. Následkom nesprávnej právnej praxe najvyššieho správneho súdu na tisíce ľudí je vystavené na pospas tomu, že budú v danej príležitosti vypudení z mesta alebo obce, kde cez desaťročia statočne pracovali, a že tým ztratia chleba a možnosť živobytia. Nespočetné vdovy nespočetní starí a chorí úradníci nedostávajú penzie následkom nesprávneho výkladu zákona. Veľa tisíc ľudí nemôže vykonávať svoje politické právo, lebo neuznávajú ich štátné občianstvo a domovskú príslušnosť, ač svojho času urobili všetko, čo požadovalo od nich platné právo ku získaniu práva domovského. Podľa názoru dra Ivana Dérera mohla by len menšia časť obyvateľstva Slovenska vyhovieť podmienkam, ktoré vyžaduje správny súd. Je nemožným stav, že väčšinu obyvateľstva Slovenska kedykoľvek lzä pozbaviť štátneho občianstva je nemožným stav, aby Národné shromaždenie poskytovalo k tomu pomocnú ruku Národné shromaždenie nebolo by hodné svojho poslania, ktoré má plniť, keby ani takéto krikľavé bezprávie nechcelo alebo nemohlo napraviť.