Igaz ugyan, hogy a tervezet további pontjai szerint a kormányzó hagyhatja jóvá az iskolai tankönyveket a középiskolák, elemi és szakiskolák részére, de ha az előbb említett törvényes előírások ezt a feladatot más szervre bízzák, akkor a kormányzó ettől a jogától is elesik. Marad ugyan kinevezési és előléptetési joga, a bírákat és egyéb állami hivatalnokokat illetően egészen a 6. fizetési fokozatig bezárólag, de ezt a jogát csak az országos hivatali főnök javaslata szerint gyakorolhatja, ezek pedig tudvalevőleg Prágából odaküldött és Prágától teljesen függő emberek. A magasabb rangu bírák és egyéb állami tisztviselők kinevezése és előléptetése tekintetében a kormányzónak már csak előterjesztési joga van. Hogy ilyen körülmények között mi volna az itt vázolt kormányzói hatáskör alapján a kisebbségi szerződés fentebb idézett 12. cikkének gyakorlati haszna, mely szerint a Podkarpatská Rus területén működő hivatalnokokat e terület lakói közül kell kiválasztani, azt nagyon nehéz eldönteni. Igaz ugyan, hogy jogában áll az állami önkormányzati és egyházi hivataloktól szóbeli, vagy irásbeli tájékoztatást is kérni Podkarpatská Rus ügyeit illetően, sőt a Podkarpatská Rusra vonatkozó ügyekben még a prágai minisztertanács tanácskozásain is részt vehet. Ha ezen informatív és tanácskozó hatáskörének gyakorlása közben úgy véli, hogy valamely hivatal intézkedései ellenkeznek az alkotmánytörvénnyel, vagy más törvénnyel, vagy sértik Podkarpatská Rus érdekeit, akkor a kormány elé viheti az ügyet. A döntés azonban a kormány kezében marad.

Mindezt összefoglalva, körülbelül az jellemzi a kormányzó hatáskörét, hogy joga van mindenről tudni, de nincs joga döntő és végleges intézkedést tenni. A Podkarpatská Rus területén működő hivatalok vezetőinek kötelessége, a tervezet szerint, a kormányzónak minden fontosabb intézkedést, főleg a politikai természetüeket, bejelenteni. A kormányzónak a rendelettervezet megadja azt a jogot, hogy a kormányzótanács véleményét kikérje, de amennyiben a kormányzó és a kormányzata alatt álló podkarpatská rusi területen alkalmazott hivatali főnökök, továbbá a kormányzótanács között vita támadna, úgy azt nem a kormányzó, hanem a prágai kormány dönti el.

Információim szerint külön rendelettervezet készül a kormányzói hivatal szervezéséről, továbbá a kormányzói tanács létesítéséről és végül a posta- és a távirdaigazgatóság, a csehszlovák államvasutak igazgatósága podkarpatská rusi expozituráiról, a podkarpatská rusi autonóm területen működő ügyvédi, orvosi, kereskedelmi és iparkamarákról. E rendelettervezetek közül már előbb is említettem a kormányzói tanács létesítéséről szólót. Ez a kormányzótanács a podkarpatská rusi országos választmány 6 tagjából és további 6 tagból állna, akiket egyenesen a prágai kormány nevez ki. Figyelembevéve azt az eljárási módot, amely mellett ez az országos választmány megalakult, a gyakorlatban az volna a helyzet, hogy a kormányzótanács öszszesen 12 tagja közül e tagok kétharmad része, vagyis 8 tag a prágai kormányzattól közvetlenül függő emberekből állna, az autonómia eszméje gyakorlati megvalósításának nagyobb dicsőségére.

Kevés vigaszt nyujt az, hogy - értesülésem szerint - a kormányzótanács a rendelettervezet szerint csak arra az időre létesül, amíg Podkarpatská Rus törvényhozó testülete, szojmja megalakul. Mint ahogy a kormányzó jogi helyzetének ideiglenes rendezéséről szóló rendelettervezete is tartalmaz állítólag olyan intézkedést, mely szerint a kormányzó a csehszlovák kormánynak felelős Podkarpatská Rus szojmjának - immár közel 18 éve húzódó és Isten tudja meddig várandó - megalakulásáig. Erről azonban még rendelettervezet sem készült.

Ime, így festenek - ha információim helyesek - azok a rendelettervezetek, amelyek illetékes prágai hivatalos köröket mostanában a legkomolyabban foglalkoztatják abból a célból, hogy Podkarpatská Rus autonomiáját a szemfényvesztő megvalósitás stádiumába vigyék. Információim szerint a kérdést amint már előbb is jeleztem - a csehszlovák alkotmányba ütköző módon, rendeleti úton kívánj ák rendezni. De nincs kizárva, hogy akadnak majd kormányjogászok, akik legalább a külszín megóvását, vagyis a törvényhozási utat fogják illetékes köröknek ajánlani.

Joggal felmerül itt a kérdés, nem folytatunk-e üres szélmalomharcot, amikor a podkarpatská rusi autonómiára vonatkozó olyan tervezet ellen szállunk síkra, amely még nyilvánosan meg sem jelent, de amelyet szándékosan titkolódzva csinálnak és amelyről teljes határozottsággal még azt sem állíthatjuk, vajjon rendelet, vagy törvényjavaslat alakjában kerül a nyilvánosság elé. Az a nézetem, hogy mind a két esetben, tehát akár rendeleti úton, akár befejezett tények elé akar bennünket állítani a ko rmány, akár a parlament elé viszi a kérdést, nem lehet elég korán szót emelni olyan megoldás ellen, amely alkotmánysértéssel, vagy nemzetközileg vállalt kötelezettség kijátszásával járna. Ha a kormány a törvényhozási utat választaná, ebben az esetben sem hagyhatjuk figyelmen kívül azokat a tapasztalatokat, amelyeket különösen a legutóbbi években, a csehszlovák törvények alkotása körüli módszerek tekintet ében szereztünk. Egy javaslat ellen akkor felszólalni, a küzdelmet ellene akkor felvenni, amikor parlamenti tárgyalásra kitüzik, törvényhozói tapasztalatok szerint, legtöbbször már hiábavaló. A többségi pártok egymás között már eldöntötték a javaslat sorsát, mielőtt az hivatalosan és forma szerint a törvényhozás elé kerül. Különösen olyan kérdésekre vonatkozóan áll ez, amelyeket a prágai kormány és cseh nacionalista pártok olyan színben szeretnek feltüntetni, hogy sima megszavazásuk a köztársaság fennmaradásának érdeke és minden ellenkező javaslat a köztársaság érdekeit sérti.

Ilyen kérdésnek szeretik feltüntetni Podkarpatská Rus autonómiának kérdését is. Ezért tartom szükségesnek ebben a kérdésben szót emelni és már most a leghatározottabban és legünnepélyesebben leszögezni azt az álláspontomat, hogy minden olyan törvényjavaslattal szemben, mely a kisebbségi szerződésben a podkarpatská rusi autonóm terület egész népessége javára, tehát a mi javunkra is, biztosított jogok kijátszását célozza, a legerősebb harcot fogjuk felvenni. Tiltakozunk azonban eleve az ellen, hogy e kérdés az alkotmányjog és az idevonatkozóan vállalt nemzetközi kötelelezettségek megsértésével kormányrendeletek útján szabályoztássék és Podkarpatská Rus autonómiájának kérdése a prágai kormány centralisztikus, diszkrecionális hatalmának sülyesztőjébe kerüljön.

Tisztelt képviselőház! Amit eddig elmondtam, az elméleti, jogi nemzetközi vonatkozás volt legnagyobbrészt, de nézzük, hogy mi volt eddig és mi ma a gyakorlat. Podkarpatská Rusnak az államfordulat óta 1924 tavaszáig parlamenti képviselete egyáltalában nem volt és az első öt évben előbb katonai, majd polgári leplezetlen diktatura alatt voltunk az autonómia dicsőségére. 1924-ig a parlamenten kívül, azóta pedig 13. éve a parlamentben követelem, kérem a minden évben megismétlődő költségvetési viták alkalmával és más alkalmakkor is azt, hogy a podkarpatská rusi autonómia legalább abban nyilvánuljon meg már egyszer, hogy az állami költségvetés az összes tárcáknál a bevételek és kiadások oldalán is domborítsa ki a mi autonóm területünkre eső részeket. Csak ilyenképen adhatna módot a kormány annak megállapítására, hogy van-e hát valóban ráfizetés Podkarpatská Rusra, mint azt a kormányzat annyira fennen szereti és szokta hirdetni, vagy pedig, hogy Podkarpatská Rus olyan gyarmati terület-e, amilyennek mi látjuk azt és érezzük, melyből a természeti kincsek, értékek és munkaeredmények beolvasztatnak és beolvadnak az állam egységes jövedelmébe és e terület népességének nem adatnak vissza ennek a szolgálatásnak megfelelő ellenszolgáltatások, kultúrális, szociális javak, közmunkák és egyéb gazdasági teljesítések alakjában. E gondolatmenetben már 1928 október 14.-én Beregszászban tartott pártkongresszus unkon kimutattam, hogy a köztársaság fennállásánek első évtizedében körülbelül 1 milliárd volt az az összeg, amellyel a prágai kormányzat Kárpátalja szegény népét megrövidítette, megkárosította. Azóta is eredménytelenül követelem a kormányzattól, hogy az állami költségvetések és zárszámadások összeállításánál vegye figyelembe Podkarpatská Rus közjogi helyzetét legalább azzal, hogy a bevételeket és kiadásokat is elkülönítetten mutassa ki. Úgylátszik, hogy a kormány természetesnek tartja e terület gyarmati kezelését és frázisokkal igyekszik minket kielégíteni, holott a békeszerződésben vállalt autonómia - kötelezettség legminimálisabb követelménye az volna, hogy a pénzügyi gazdálkodás az autonómia bevezetéséig is elkülönítetten kezeltessék, hogy az elszámolás bármikor megtörténhessék.

Ha a kormányzat Kárpátalja e költségvetési különállását másfél évtizedes követelés után sem valósíthatja meg, úgy a leglogikusabb álláspont csak az lehet, hogy ezt azért teszi, mert e területre nincs ráfizetése és nagyon kellemetlen volna megállapítani saját hivatalos adataival. hogy e terület népességét eddig mennyivel károsították meg és mennyivel fogják a költségvetési évben - és a jövőben - még megkárosítani az egységes költségvetés rendszere mellett.

Most, amikor az autonómia bevezetését már a prágai kormányzat is elodázhatatlanul sürgősnek kezdi látni és legalább olyasvalamit próbál csinálni, amivel az európai közvélemény szemét egy időre ismét elkápráztathatja, hogy az autonómiát garantáló hatalmak azt hihessék, hogy a csehszlovák kormányzat immár eleget tett a békeszerződésben vállalt eme nemzetközi kötelezettségének, hogy ilyképen a prágai kormányzat egyéb nemzetközi elkötelezéseit is komolyon vehessék Európában, jogos feltevésnek tartottam, hogy a költségvetésben legalább most már nyoma lesz a Podkarpatská Rustól várt állami jövedelmek külön kimutatásának és az e területre fordított kiadások jegyzékének. Sajnálattal látom, hogy ennek az 1937. évi állami költségvetésben sincs nyoma és ebből viszont azt kell megállapítanom, hogy a kormányzat a legujabban elhangzott miniszterelnöki igéretek ellenére, ma sem gondolja komolyan az autonómia megvalósítását. Az állam életében mindig a legkomolyabb tennivaló a költségvetés összeállítása, megtárgyalása és ennél a legkomolyabb tennivalónál én az autonomia bevezetésének semmi komoly jelét nem látom.

Hiszen nem vehetem komoly lépésnek azt, hogy Kárpátalja fővárosában építettek egy nagy házat, hogy mutogathassák: ime ebben a házban lesz Podkarpatská Rus autonómiája és nem vehetem komolyan, hogy abból a célból, hogy a kormányzói tisztséget ne lehessen annyira szemmelláthatóan sinekurának tekinteni, melynek hatásköre egyáltalán nincsen; felállítanak az uj költségvetés szerint ugyan egy irodát, amelyre el akarnak pocsékolni csaknem félmilliót, hogy a kormányzó azt mondhassa, megmutathassa, hogy dolgozik és hogy a kormányzat mutogathassa: ime, itt a megvalósított autonómia! Vállalt kötelezettségeinket teljesítettük!

Meg vagyok győződve, hogy a nemzetek szövetsége, melynek garanciája alá helyezték Podkarpatská Rus autonómiáját, nem fogja saját komolyságát kockáztatni arra, hogy az autonómia ilyennemü bebevezetését a prágai kormányzat részéről teljesítésképen fogadja el.

De nézzük, mennyire ütközik ki az autonómiának kötelezettsége az eddigi prágai törvényalkotásból. Ha el is fogadhatnánk legalább részben, valónak a kormányzat amaz érveit, amelyekkel az autonómia megvalósítását évről-évre halogatta, odázgatta, meg kell állapítanunk, hogy súlyos mulasztást a legszembeötlőbb módon 1927-ben követett el a kormány, amikor a közigazgatási reform aikalmával. Podkarpatská Rus autonómiáját is nem rendezte. Ellenkezőleg, az 1927. évi 125. számu törvény Kárpátalján egyenesen oly helyzetet teremtett, amely azóta is, ma is, egyenesen akadálya, gátlója az autonómia közjogi bevezetésének.

Elismerjük, hogy a köztársaság első éveiben a kormányzat Kárpátalja autonómiáját legalább annyiban méltányolta, hogy a közigazgatást, a községi választásokat, a kultúrális és vallásfelekezeti dolgokat szabályozó törvények végére odatétette, hogy "ez a törvény Podkarpatská Rus területén csak addig hatályos, amíg az autonom törvényhozás másként nem intézkedik." Ámde a kormány ezt a záradékot a törvényjavaslatok és rendeletek szövegében egyre gyérebben használta, míg végre ma ott tartunk, hogy néhány éve már egyáltalán nem tartotta szükségesnek az "autonómia-záradék" beiktatását. A ko rmányzat ezzel is leplezetlenül juttatja kifejezésre, hogy eszeágában sincs oly autonómiát életrehívni Kárpátalján, melynek saját törvényhozó testülete volna és amely kimondhatná, hogy ez és ez a prágai centralista törvény nem lesz tovább hatályos, hanem ehelyett más intézkedéseket hozunk. Hol tartunk ettől? Hiszen még a kormányzó hivatalnokajánlási jogát is sokalják a jó centralista urak. De maradjunk csak tárgyunknál. Az autonómiazáradék elsőizben az 1927. évi 125. számu közizgazgatási törvényből marad el. Pedig éppen itt volt nagyon szükséges és akkor ma nem volna probléma a kormányzó és az országos elnök hatáskörének párhuzamba állítása. Mert akkor a szojm kimondhatná, hogy Kárpátaljának nem kell az 1927/125 számu törvennyel szervezett országos elnök és alelnök, hanem csak a ko rmányzó. Itt történt tehát az autonómia elsikkasztásának első súlyos kisérlete. Nem csodálható, ha az éppen idézett törvény végrehajtására kiadott 1927. évi 126. számu, a járási és országos választásokról szóló törvény sem tartotta szükségesnek felvenni az autonómia-záradékot.

A községek pénzügyi gazdálkodásáról szóló 1927. évi 77. számu törvény ugyancsak mellőzte a szojmzáradékot, pedig a közigazgatási autonomiának igazán a legprimitívebb ismérve az önkormányzati pótadók és általában az önkormányzati jövedelmek megállapítása.

Nincs szojmzáradék az 1928. évi 8. számu, a közigazgatási eljárásról szóló hatalmas rendeletben és az 1928. évi 124. számu, a kongruatörvény végrehajtása tárgyában kiadott rendeletben sem. Ellenben az 1928. évi 229. számu rendelet, mely a járási és a tartományi képviseletekben a kisebbségi nyelvhasználatot szabályozza, 11. §-ában kimondja, hogy: "amig a szojm a podkarpatská rusi nyelvkérdést nem szabályozza, addig a jelen rendelet érvényes ott is, annak pótlásával, hogy a kárpátaljai országos és járási képviselőtesstületekben mindig használható az orosz (kisorosz) nyelv." Mindig használható az orosz nyelv. Hát nem megcsufolása ez a podkarpatská rusi autonómia gondolatának is?

1929-ben a segédiskolákról hozott 87. számu törvény 22. §-a becsülettel megismétli még a szojmzáradékot, de már az 1929. évi 186. számu kormányrendelet, mely az országos hivatalok hatáskörének a járási hivatalokra való átruházásáról szól, mellőzi az autonomia záradékot, pedig ha valami, úgy megint a járási hivatalok hatáskörének megállapítása a szojm feladata volna.

1930-ban a szőllészeti és gyümölcsészeti szakiskolák tanitóképesítéséről hoztak törvényt, melyet a törvénygyüjteményben 162. szám alatt hirdettek ki. Ennek 10. §-a még megtartotta a szojmzáradékot. Megint iskolaügyi törvényről volt szó. Úgylátszik, hogy a minisztertanács megsokalhatta az iskolaügyi miniszteri umnak e konokságát, hogy az autonómiáról nem akarja leszoktatni Kárpátalját; legalább ezt bizonyítaná az a tény, hogy az 1931. év folyamán kiadott több iskolaügyi rendelet egyike sem vette fel a szojmzáradékot, amellyel még egyszer találkozunk az 1932. évi 169 számu kormányrendeletben, mely a községi emlékkönyvekről szól. E rendelet 11. §-a még megengedi, hogy Kárpátalja szojmja másként intézkedhessék e tárgyban, ha majd egykor megszületik és ha jónak találja. Innen kezdve a törvénygyüjtemény további évfolyamait hiába lapozzuk, a szojmzáradék eltünt.

Valami kényszeredetten felötlik még az 1933. évi községi választási novellában, de csak azért, mert az eredeti, 1919. évi törvény is tartalmazta, tehát nem lehetett kidobni.

Az 1934., 1935. és 1936. évben hozott törvények és az akkor kiadott rendeletek egyike sem tartotta már szükségesnek a szojmzáradék felvételét, pedig ebben az időben is hoztak számos olyan törvényt, amelybe nemcsak, hogy beillett volna, hanem egyenesen kiáltott a szojmzáradék után. Ilyen autonómiazáradék-nélküli törvények és rendeletek: 1934-ben a 270. számu, mely az országos és járási képviseletek funkciós időszakának meghosszabbításáról szól, a 160. számu, mely a községek lakásgazdálkodását szábályozza, vagyis eminenter helyi önkormányzati ügy, 1935-ben a 198. számu, az elemi és polgári iskolai tanerők képesítéséről és hivatali cimeiről szóló rendelet és a 233. számu, a körzeti polgári iskolák szervezéséről szóló törvény, mely nagyon is megérdemelte volna a szojmzáradékot. Ez utóbbi törvényben annál kínosabban hat az autonómiát váró emberre, hogy a törvényjavaslat készítője és a törvényhozó is foglalkozótt a törvény területi hatályának kérdésével a 30. §-ban, ahol külön intézkedéseket vett fel Szlovenszkót illetően, de Podkarpatská Rusra csak annyi a megjegyzése, hogy "a törvény Podkarpatská Rus területén a Szlovenszkó számára megállapított eltérésekkel hatályos." Messzire vezetne annak kifejtése, hogy egy ilyen intézkedés tulajdonképen Podkarpatská Rus deklasszifikálása azzal a Szlovenszkóval szemben, amelynek autonómiára való joga ugyancsak megvan, de ez a jog egyelőre csak követelés, míg Podkarpatská Rus autonómiája mégis csak benne van az alkotmánytörvényben is.

Ismételten megállapíthatom tehát, hogy az autonómia-szojmzáradék kezelése is nyilván arra vall, hogy a kormányzat az alkotmánytörvénybe is beiktatott vitális jogot egyszerüen el akarja sikkasztani, agyon akarja hallgatni.

A kormányzat kedvelt szavajárása - mint már mondottam - hogy ráfizet Kárpátaljára, hogy elsősorban gazdaságilag kell ezt a területet talpraállítani. Mivel a kormány ez állításának igazolására ismételt kérésünk, sürgetésünk ellenére még csak annyit se csinált meg, hogy a kárpátaljai bevételeket és kiadásokat külön mutatná ki a költségvetésben és zárszámadásban, természetesen mi sem tehetünk mást, mint ugyanilyen pausálisan visszautasítjuk ezt a centralista "nagylelküséget" mely reánkfizet, csak úgy vaktában, zsebébe nyúl és szórja Kárpátaljára a pénzt számolatlanul.

Itt figyelmeztetnem kell a kormányzatot, hogy az autonómián kivül egy nagy igérettel is adós nekünk. Malypetr volt miniszterelnök úr még 1933 tavaszán itt, ezen a helyen, elővett egy ív papirost és arról egy csomó számot olvasott fel, milliós és százezres számokat és azokra ráfogta, hogy ez az, amit a kormányzat Szlovenszkóra ráfizet. Ugyanakkor megiérte, hogy a statisztikai hivatalnak utasítást ad, hogy készítse el a szlovenszkói beruházások és egyéb ráfizetések pontos jegyzékét és kimutatását, továbbá az állami közm unkák és közszállítások kimutatását, amelyek majd napnál ragyogóbban tüntetik fel a centralista kormányzat áldozatos ráfizetéseit. Azóta sok víz folyt le a Moldván, három és fél év alatt nemcsak a csirke, tyúk és házinyúl, hanem a mezei nyúl, kőszáli zerge statisztikája is elkészült, csak a szlovensszkói közmunkák és szállítások kimutatása pihen valahol az asztalfiók mélyén. Meg vagyok győződve, hogy a statisztikai kimutatás Szlovenszkót illetően meg van, csak nem közölhető, mert az a kormányra nézve kellemetlen megállapításokat tartalmaz.

Itt, ezen a helyen, ahol Malypetr volt minszterelnök úr nyilatkozata és igérete elhangzott, itt jelentkezem én is és kérem és várom a Podkarpatská Rusra való ráfizetések sürgős kimutatását is, ami talán nem lesz már nagy munka a statisztikai hivatalnak, ha a szlovenszkói ráfizetéseket összeállitja.

Hodža jelenlegi miniszterelnök úrhoz is volna szavam az autonómiaigéreteit illetően. Az utóbbi időben nagyon sokszor emlegette és emlegeti a miniszterelnök úr az autonómia megvalósítását. Sőt azt is tudom, hogy a miniszterelnök úr ugyanolyan jól látja, hogy az autonómia megvalósításának egyedüli lehető és szükséges útja a szojmválasztás kiírása, miként azt mi hirdetjük. De tovább menve, arról is van tudomásunk, noha a miniszterelnök úr e nagy bizalmával csak a kormánypárti kárpátaljai képviselőket tüntette ki, hogy a miniszterelnök úr attól tart, hogy a választásból kikerülő szojm többsége nem volna agrár és cseh nemzeti szocialista párti, vagyis hogy nem volna kongruens a prágai parlament többségével. A miniszterelnök úr mint pártpolitikus, aggodalmait teljesen indokoltnak tartom, de megnyugtathatom, hogy amennyiben a kormányzat konszolidációs munkája Podkarpatská Rusban tovább is az eddigi irányban halad, úgy ott soha nem írhatja ki a szojmválasztást, mert a mai kormányrezsim ott többséget szerezhetni nem fog.