A minap állapította meg a kormánypárti "Právo lidu", hogy a pénzü gyminisztérium a villamosított községek számára évek elött engedélyezett segélyekre annyit fizet, hogy azokból a község nemhogy az annuitást nem fizetheti, mint azt annak idején neki igérték, hanem a kamatok egy csekély részét sem. Ép így nem tudj ák a vízszabályozási és ármentesítesi társulatok az államsegélyt rendesen megkapni azon egyszerü okból, mert nincs pénz. Ilyen körülmények között nem méltó dolog a minisszterelnök úrhoz, hogy a felelősséget a bürokraciára hárítja. Ezt megállapítanom nemcsak az objektiv igazság érdekében kellett, mert egyébként nem sok okom van a bürokrácia védésére, de egy uj szempontot ki kellett mondanom, amit a pénzügyminiszter úr szívesen hallgatott el, hogy nincs pénz. Nemcsak az államkasszában nincs pénz, ami még transakciókkal megoldható, de nincs pénz a közönségnél, az adóalanyoknál, mert hisz az államkassza végeredményben az adóalanyok pénzéből táplálkozik.

A pénzügyminiszter úr a mult évben azzal biztatott bennünket, hogy ez lesz az utolsó deflációs költségvetés. Nem tudtuk meg, hogy mit jelentsen ez. Azt kellett hinnünk, hogy azt akarja vele mondani a pénzügyminiszter úr, hogy még az 1935. évben kell egyet húznunk a nadrágszijunkon, még ez évben fog tartani a szükség és azután jön a pénzbőség, az infláció megengedett mértéke. Meg fog indulni a gazdasági élet, lesz forgalom, kereset, munka és kenyér. Ezzel a biztatással indultunk az 1935. évnek és most a végén, az 1936. év előestéjén látjuk, hogy ismét nincs pénz és hogy tovább is drága a pénz és hogy nincs munka, nincs kereset, nincs forgalom, nincs kenyér. Sőt a mostani költségvetésből és pénzügyi törvényből még további megszoritásokat látunk a pénzügyminiszter úr részéről, még tovább kell húznunk a nadrágszijat, mert a pénzügyi törvény XII. cikke 3. bekezdése leplezetlenül kimondja, hogy ezután még kevesebb pénz lesz beruházásra, állami és törvényhatósági munkákra és hogy ezután a szakminisztereknek még igérni sem szabad lesz a pénzügyminiszternek előzetes engedélye nélkül a munkák megindítását, vagyis a gazdasági vérkeringés megindulását, sőt a pénzügyi törvény 11. §-a még tovább megy, mert azt is kimondja, hogy a költségvetésben rendkívüli kiadásként felvett összegeket, amenynyiben a 10.000 koronát meghaladják, csak a pénzügyminiszter külön engedélyével lehet kifizetni. Hát mi ez, ha nem a pénzügyminiszter diktátori joga az összes minisztériumok és az egész állami vérkeringés felett. És ez megtörtént, dacára a miniszterelnök úr által kihangsúlyozott demokráciának, a pénzügyi törvénybe elrejtve, itt áll elöttünk a pénzügyi kormányzat diktaturája. Mert milyen földmüvelésügyi, milyen közegészségügyi vagy belügyminiszter ez, miért felelős a miniszter, ha 10.000 korona költségvetésbe felvett, a nemzetgyülés által engedélyezett összeg kifizetéséhez a pénzügyminiszter hozzájárulását köteles kikérni.

Ilyen módon alakilag is teljesen fölösleges a költségvetés hosszadalmas tárgyalása, felesleges azt megszavaznunk, mert hiszen a pénzü gyminiszter úgyis saját legjobb belátása szerint gazdálkodik. A pénzügyminiszter úr erre azt mondja, hogy a mai pénzügyi helyzet kényszeríti a legnagyobb takarékosságra és óvatosságra. Vagyis beismeri, hogy a gazdasági helyzet javulásáról szólószép szavait ő sem veszi komolyan és hogy a költségvetés egyensúlyában ő sem bízik. Ezt közvetlen másutt is beismeri expozéjában és milliardos deficittel biztat úgy a jelen, mint a jövő költségvetési évre is. Ehhez nem mondhatok egyebet, minthogy ez végzetes pénzügyi politika; elitélendő pénzügyi politika az államadósságoknak évenként egy-két milliarddal való emelése, mely az állami gazdálkodás teljes csődjéhez vezet.

A takarékosság nem őszinte a költségvetésben. A nemzetvédelmi tárca szükséglete meghaladja a két milliardot, sőt a rejtett és más tárcáknál eldugott hadügyi kiadásokkal, közel jár a 2.5 milliardhoz. A külügyi költségvetéssel együtt ez a tárca megközelíti a 3 milliardot. Érzem a helyzet kényességét, amikor e két tárcának a költségvetését évről-évre kifogásolom, mert meg vagyok győződve, hogy az a brutális sovinizmus, amelyre beszédem elején céloztam, kész a nemzetárulás, a hazaárulás vádjával illetni e kritikám miatt. És én mégis megteszem ezt, mert e két tárca költségvetéséhez nekünk, az itt élő magyar kisebbségnek a fenti lélekszám szerinti megközelítő számítás szerint, évenként circa 150 milliót kell viselnünk, tehát j ussunk van hozzászólni e kiadásokhoz is. Vagy ha úgy gondolják a külömböző sovinisták, hogy nekünk nincsen jussunk, hogy ezirányban is kritikát gyakoroljunk, akkor hozzanak külön törvényt, mentsenek fel ezirányu kötelezettségünk alol. Mert az viszont a kormányon lévő urak részéről érthetetlen, hogy e két tárcának minden tendenciáj a 17 év óta változatlanul arra írányul, hogy annak az országnak, melynek testéről bennünket leszakítottak, minden lélekzetvételét ellenséges szándékkal fojtsák vissza és ebben a munkában tőlünk erkölcsi szellemü, sőt évenként 150 millió korona hozzájárulást is kívánnak. Ehhez a tendenciához mi helyeslőleg sohasem fogunk hozzájárulni, mi anyagi áldozatunkért a békés magatartást követelhetjük Magyarországgal szemben, mert mi faji és nyelvi együvé tartozásunkat nem tagadhatjuk meg.

Mindettől eltekintve is, nem helyeselhetjük, hogy a nemzetvédelmi kiadások bizalmas jellegének jogcimén olyan dolgok ismétlődhessenek meg, mint amik megtörténtek a gázálarc vásárlásnál, ahol 100 milliós befektetéssel elavult, ócska gázálarc tipusokat vásároltak. A repülőgépek ellen is sok a panasz. Mire megy hát a sok százmillió? A véderőbizottság zárt ajtók mögött tárgyalta a Fátra gázálarc botrányát, ahol száz milliós megrendelésekről van szó.

A rendes költségvetésen kívül a beruházási költségvetés mintegy egy milliardos keretben mozog, mert a beruházási szükségletnek túlnyomó részét a pénzügyi törvényre hárították át, ami azt jelenti, hogy ezeket az összegeket hitelből kell előteremteni. A különféle alapok dotációjára, az önkormányzatok segélyezésére, a munkanélküliek támogatására összesen csaknem két milliard koronát szán a pénzügyi törvény. Az állam összes kiadása ilyen módon az 1936. évre csaknem a 12 milliard koronát éri el.

Helyesen állapította meg Remeš főelőadó úr, hogy 12 milliard a 14.5 millió lakost számláló állam közgazdaságára túlságosan sok. Ellenzéki törvényhozó létemre nem tudok oly erős, kiméletlen szavakat használni az állandóan adósságból való gazdálkodásra, mint amilyenekkel a főelőadó úr, aki cseh kormánypárti ember, illette ezt a gazdálkodási rendszert. Csak azon kell csodálkoznom, hogy ezek után hogy tudta Remeš, főelőadó úr és a kormánypártok koaliciója, ezt a költségvetést idehozni.

Áttérek a részletekre az egyes tárcák költségvetésére.

Érdekes ujitásként látjuk a miniszterelnökség fejezetében kirakat gyanánt, a tárcanélküli minisztert. Legalább az indokolásból szívesen hallanánk, hogy kinek mit fog végezni a tárca nélküli miniszter úr. A kölstégvetésben nincs külön feltüntetve, hogy a miniszterelnökség úgynevezett szlovenszkói ügyosztálya mibe kerül, de hogy ilyet létesítettek, azt csak helyeselni tudom. Ugyanakkor nem hagyhatom szó nélkül azonban, hogy sem a miniszterelnökségen, sem a belügyminisztéri um költségvetésében nem állítottak fel még osztályt, mely a ruszinszkói autonómia életrehívását pragmatikusan, tervszerüen előkészítené. Itt megint csak a miniszterelnök úr külföldi ujságíróknak adott megnyilatkozatára vagyunk utalva, aki a párisi ujságíróknak természetesen igérte az autonomia megvalósítávát, de ha ezt komolyan gondolná is, úgy a szélsoseges takarékoskodás éllenére is beiktattatott volna még egy tárcanélküli minisztert a ruszinszkói autonómia érdekében is.

Bár a költségvetés főelőadója azt állította, hogy a költsegvetésből minden vattázást, vagyis olyan tételt, amely nincs kellően indokolva, kivettek, az előre nem látott kiadások 10 milliós alapja változatlanul marad és az úgynevezett hírszolgáltatási alap is, amelyből egyebek között a kormány által a magyar és német kisebbség ellen fenntartott kormánylapok költségét fedezik. Ezen korumpálási alapot 800.000 koronáról 2 millió koronára emelték.

A külügyminisztérium az ideivel szemben parányit mérsékelte igényeit, de a 153 millió korona még így is feltétlenül sok, különösen nekünk magyaroknak és németeknek, akik ellen írányítják a külügyi propagandát.

Beneš miniszter úr egyébként talán minket igyekszik megnyugtatni, amikor megállapította, hogy "Magyarországhoz való viszonyunk javult". Szeretnők látni, hogy valóban így áll a helyzet. A magyar kereskedelmi szerződést annak idején Csehszlovákia mondta fel, méltányos és a köztársaság érdekében való, hogy az ujabb tárgyalások küszöbén a köztársaság az engedékenységben elmenjen a legszélső határokig, ami különösen Szlovenszkó és Ruszinszkó faiparának az érdeke.

Kár, hogy a külügyminisztér úr tervei közül hiányzik az állampolgársági egyezmény terve és a polgári peres ügyekben való jogsegély. Az állampolgársági egyezménnyel talán ki lehetne húzni a méregfogát a szlovenszkói és ruszinszkói hontalanok kérdésének.

Érdekes, hogy a költségvetés indokolása őszintén állapítja meg, hogy a távoli exotikus államokkal sokkal több kereskedelmi egyezményt sikerült létrehozni, mint a közeli szomszédokkal. Ez nagyon beteg állapot és ha valamit, úgy azt szeretnénk tudni a külügyminiszter úrtól, hogy mit tett e visszásság érdekében.

Nem hagyhatom szó nélkül végül e fejezetnél az úgynevezett kishatárforgalom kérdésének a rendezését. Az erre vonatkozó egyezmény tudomásom szerint továbbra is hatályban maradt a rendes kereskedelmi szerződés felmondása után. A határvidéki járási főnök urak mondják meg nyiltan, hogy határátlépési igazolványt csak a nekik tetsző egyéneknek adnak; pedig ez nem diszkrécionális jog.

A nemzetvédelmi minisztérium költségei a saját tárcáján kívül a pénzügyminisztérium tarcájában, a pénzügyi törvényben, illetve annak 18. cikkében, továbbá a népjóléti minisztérium tárcájának a katonai rokkantakra vonatkozó részében, a közmunkaügyi minisztérium polgári repülésügyi fejezetében, továbbá az útépítési milliókban vannak elhelyezve és egyre-másra a 2.300 millió koronát elérik. És mégis azt mondta a nemzetvédelmi miniszter úr, hogy a tiszti fizetések rendezését, mint igen sürgős feladatot meg kell oldani; tehát bizonyára külön hitellel. Mi helyeseljük a tiszti fizetések rendezését, de teljen ez ki a 2.300 millióból, mert e téren a különhitel már minden képzeletet felülmúl.

A nemzetvédelmi miniszter úr beismerte, hogy a főiskolát végzett fiatalembereken sérelem esik, amikor őket két éves katonai szolgálatra kényszerítik. Ezt nem vártuk el a "militarista" osztrák-magyar Monarchia idején sem. És mert a miniszter úr elhallgatta, hogy miért kell történnie ennek az igazságtalanságnak, kénytelen vagyok az okot én megmagyarázni. A két évre behivott fiatal orvosokat szakaszvezetőknek nevezik ki és ezen altiszti ranggal ezredekhez, kórházakhoz osztják be őket teljesen önálló munkára. Aki főiskolát végzett, az joggal vindikálhatja magának a tiszti sarzsit. A maga tehetetlen intelligenciáját így használják ki a hadseregnél anélkül, hogy munkáját kellőképen megfizetnék. Ez igazán méltatlan elbánás a fiatal orvosokkal. De a fiatal jogászokat, végzett középiskolai tanárokat és tanítokat is nyilván azért tartják két évig a hadseregben a demokrácia jegyében, hogy altiszti szakaszvezetői ranggal, intelligens fiatalemberek tiszti szolgálatot lássanak el. Igazán minimális dolog, amit a hadsereg a kétéves katonai szolgálatra kényszerített intelligenciának megadhat, hogy a tartalékos tiszti iskolákat elvégzetteket már ez első szolgálati év végén kivétel nélkül alhadnagyokká nevezzék ki és a második évet tiszti rangban szolgálják. Itt kell megemlítenem, hogy a magyar főiskolásokat a legtöbb esetben, megbízhatatlanság cimén, kilökik a tisztiiskolákból, ami a sovinizmusnak legcsunyább megnyilatkozása.

Már tavaly is szóvátettem a háborus hadirokkantakkal történő csodákat. A természet törvényei ellenére, az egymást követő orvosi felülvizsgálatok során, a 100%-os munkaképtelenség lecsökkent 20%-ra, pedig közben a hadviselt egyén lassan 18 évvel idősebb. Sajnos, ez a megegészségesedés csak papiron van meg, a kevesebb rokkantnyugdij érdekében.

Vannak azonban már uj hadirokkantak is, akik már a csehszlovák körtársaságban teljesített szolgálatuk idején vesztették el részben vagy egészben munkaképességüket. Az egyiket a ló rugta, a másiknak lábát törte az ágyukerék. Ilyen esetekben a hadügyi kormányzat elkezdi vizsgálni, hogy a baleset szolgálat közben történt-e vagy sem. Nézetem szerint az teljesen elhibázott felfogás. Az egyedül helyes nézet az, hogy a katona a beöltözés pillanatától a leszerelés pillanatáig szolgálatban van, vagyis amíg az egyenruhát viseli. Tehát igenis szolgálatban van, ha szabad órája van, ha ledöl az ágyra és ha a kosztját fogyasztja. Ebből a szemszögből kell elbírálni a katonai szolgálatban bekövetkezett baleseteket és akkor nem támad a katonai szolgálat ellen olyan antipátia, amilyen tényleg meg van. A katonai szolgálat sohasem volt méz. Különösen az októberi bevonulások napjaiban hallj uk és olvassuk, hogy az ujonc ma szívesen vonul be, mert demokratikus honáért teljesít szolgálatot.

A belügyminisztéri um költségvetési szükségletét kikerekítve 70 millióval emelte a kormány és az 717 milliót tesz ki. Ez az emelkedés a csendőri és rendőri fizetések következtében áll elő. Tulajdonképen ezt is katonai tételnek kell venni. Már pedig a belügyi tárca költségvetésének 70%-át emészti fel a demokratikus köztársaságban a rendőrség és csendőrség, tehát circa 500 millió koronát. Ennél a tételnél Ruszinszkó nincs megkárosítva, mert rendőrből és csendőrből éppen elég van.

A belügyminisztériumnak egy uj címlete van és pedig a repülőtámadás elleni polgári védekezés, amelyről megtudjuk, hogy az államrendőrséget és csendőrséget akarják gázálarcokkal felszerelni.

A belügyminisztérium költségvetésénél ismét meg kell állapítanom, hogy a kormányzat semmit sem tesz az állampolgársági kérdés végleges rendezésére. Noha az alkotmánytö rvény kimondja, hogy a csehszlovák állampolgárság egy és egységes, ezt az alkotmányos parancsot eddig nem sikerült keresztülvinni, mert az állampolgárság megszerzésének módja teljesen más a történelmi országokban, mint Szlovenszkón és Ruszinszkón; vagyis megvan az állampolgárság megszerzési módjának a kettőssége az alkotmánytörvény ellenére. A történelmi országokban az országos hivatalok adhatják meg az állampolgárságot. Tíz évi helybenlakás után bizonyos fokig igény állapítható meg az állampolgárság megadására. Szlovenszkón 5 éves egyhelybenlakás után kérhető ugyan állampolgárság, de arra igény soha sincs a helybenlakás alapján.

Ujabban a cseh pártokban lévő, a parlamentben magyarul beszélő törvényhozók, akik úgynevezett aktivista politikát hirdetnek mintha mi nem volnánk aktívak - bejelentették, hogy valami központi irodát akarnak létesíteni az úgynevezett aktivista panaszok összegyüjtésére. A várt panaszok között lapjaik első helyen az állampolgársági panaszokat említik. Nos, ezen a helyen kell megállapítanom, hogy az állampolgársági kérdés megoldása itt ezen a helyen egyszer már a kezünkben volt. Az 1926. évi 152. számu törvényre gondolok, amely a köztudatban a lex- Dérer-Szentiványi nevet viseli. Akkor is, ha az eredeti javaslatunkat fogadták volna el, úgy az állampolgársági mizéria ma nincs, de Dérer képviselő úr, a saját javaslatának az előadója, elrontotta ezt a javaslatot; pedig kétségtelen, hogy akkor egy rendes állampolgársági törvény is megkapta volna az alkotmányosan minősített többséget. De a magyarul is beszélő szlovák igérgetők, kik akkor is, ma is kormányon vannak, rútul becsaptak bennünket.

Az iskolaügyi tárcánál a miniszter úr a kulturális bizottságban maga is beismerte, hogy a szlovenszkói és ruszinszkói népiskolaügy még igen sok kívánnivalót hagy hátra. Az iskolaépületek emelésére Szlovenszkón és Ruszinszkón egyelőre keresik a hitelt, bizottságokat alakítanak, amelyek megszabnák az iskolaépítési programmot; ellenben nagyvonalu programmot csak a tö rténelmi országokban látunk, meg az úgynevezett kisebbségi iskoláknál, ahol egy-két cseh, egy-két zsidógyerek részére állítanak iskolát. Ezekre meg van a pénzügyi fedezet, mert ezekben folyik a szabadalmazott elnemzetlenítése magyarságnak, németségnek.

E helyen meg kell említenem a nemállami óvónők nyugdijkérdését. A községi és felekezeti óvónők nem tagjai sem a közalkalmazotti nyugdijbiztosításnak és a magánalkalmazottak nyugdijbiztosító intézete csak a mult napokban értesítette az óvónők szervezetét, hogy a magánalkalmazottakról szóló nyugdijbiztosítási törvény szerint nem lehetnek a nyugdijintézetnek tagjai még akkor sem, ha maguk fedeznék a nyugdijbiztosítási illetékeket. 1926-ban a közalkalmazotti törvények egyszerüen megfeledkeztek a nemállami óvónők nyugdij áról. A kultúra e munkásai immár 9. éve járják a hivatalokat, a nyugdijintézeteket és sehol sem találnak megértést. Pedig az 1926. évi tanitói törvény módot ad a rendezésre. Elég egy kormányrendelet és az iskolaügyi miniszter úr, aki maga is pedagógus, igazán emberbaráti munkát végezne, ha e rendelet kiadásáról gondoskodnék.

Az iskolaügyi miniszter úr különösen nagy figyelmet szentel beszédében a ruszinszkói cseh iskoláknak. Azt vitatja, hogy ott elnemzetlenítő munka nem folyik. Ezzel szemben igenis állítom, hogy az egyes községekben néhány cseh gyermek kedvéért cseh iskola létesül és abba magyar vagy ruszin szülők gyermekeit kényszerítik. Tudomásunk szerint sok szlovák, ruszin és magyar mezőgazdasági munkás dolgozik a történelmi cseh és morva országokban. Ugyancsak a statisztikai lexikont kell megnéznünk és látjuk, hogy milyen jelentős magyar diaspórák vannak Csehországban. De arról még nem hallottunk, hogy e magyar szórványok részére a történelmi országokban olyan nagy sietséggel magyar tannyelvü iskolát állítanának.