Národní shromáždění československé / Poslanecká sněmovna1925 – 1929

Wir haben wiederholt im außenpolitischen Ausschuß die chinesische Frage aufgerollt, immer hat uns der Herr Minister Beneš erklärt, daß wir in China in keiner Weise engagiert sind, daß uns die chinesischen Wirren gar nichts angehen.

Aber wieder hat der Herr Minister für nationale Verteidigung dem Außenminister das Konzept verdorben. Wenn uns der chinesische Konflikt wirklich nichts angeht, so wäre es die erste und einzige Pflicht der Regierung, sich in ihn nicht einzumischen. Es macht die Sache nicht besser, sondern schlimmer, daß der Krieg, den die nordchinesische Regierung führt und in dem die Čechoslovakei durch die Waffenlieferungen ganz offen Partei genommen hat, ein Krieg gegen das eigene Volk ist. Die Čechoslovakei verdankt ihre Entstehung dem Prinzip des Selbstbestimmungsrechtes der Völker und wenn es auch durch imperialistische Friedensverträge arg verfälscht wurde, so ist dennoch dieses Recht, das von uns voll anerkannt wird und von uns immer proklamiert wurde, die theoretische Existenzgrundlage dieses Staates.

Wie kann es die čechoslovakische Regierung mit den Daseinsbedingungen ihres eigenen Staates vereinbaren, daß sie Waffenliefert zur Unterdrückung des Selbstbestimmungsrechtes des chinesischen Volkes, wie können es die führenden Staatsmänner dieser Republik, die so stolz sind auf ihre nationale Revolution verantworten, daß sie aktiv teilnehmen, an der Niederschlagung der nationalen Revolution des chinesischen Volkes?

Wir klagen die Regierung einer schweren Gefährdung des internationalen Friedens an, wir fordern, daß wenigstens jetzt sofort alle Waffenlieferungen eingestellt werden und sehen diesen Schritt als die moralische Voraussetzung dafür an, daß die Čechoslovakei überhaupt berechtigt ist, sich ihrerseits gegen Waffenschiebungen anderer Länder zu wehren. Freilich, die čechoslovakische Regierung ist nicht gewohnt, auf oppositionelle Stimmen zu achten, es ist überhaupt nicht ihre Art, politische Entscheidungen und schon gar nicht außenpolitische Fragen vor dem Forum des Parlamentes auszutragen. Die Čechoslovakei läßt ihre diplomatischen Intriguen spielen, sie tut, was sie will, und sie schaltet das Parlament von der Mitbestimmung über die Probleme des Friedens und der Sicherheit ebenso aus, wie sie in der Frage des Verhältnisses zur römischen Kurie das Parlament selbst von der bescheidensten Information ausgeschlossen hat. In aller Heimlichkeit sind die Verhandlungen mit Rom gepflogen worden, in keinem Stadium der Verhandlungen ist auch nur dem außenpolitischen Ausschuß Bericht erstattet worden und die Vereinbarung des modus vivendi ist nach den letzten Berichten bereits erfolgt, ohne daß die Entscheidung des Parlamentes angerufen worden wäre, obwohl die Regelung der kirchenpolitischen Fragen doch ohne alle Zweifel in die Kompetenz der Gesetzgebung fällt. Der hussitische Staat kapituliert vor Rom und die Mehrheit dieses Parlamentes läßt sich das ruhig und ohne Achselzucken gefallen. Der Mehrheit des Parlamentes fällt es absolut nicht ein, das Recht und die Würde des Parlamentes wahrzunehmen.

Das wird uns natürlich keineswegs hindern, die Regierung immer wieder an ihre Pflicht zu mahnen, die Regierung immer wieder anzuklagen und weder in der Frage der ominösen Waffenlieferungen, noch auch in der Frage des Konkordates wird heute, dafür bürgen wir, das letzte Wort gesprochen sein.

In dieser verworrenen außenpolitschen Situation ist der Neujahrsartikel des Heren Abg. Tuka ein ganz besonders bedenkliches Symptom. Er wirft auch auf die Zustände innerhalb der Regierungskoalition ein gar merkwürdiges Licht. Wir sind überzeugt, daß ein oppositioneller Redakteur, der ähnliches zu schreiben gewagt hätte, schon längst hinter Schloß und Riegel säße, und daß ihm auch die schlaue Verkleidung seiner Meinungen in das Gewand von staatsphilosophischen Betrachtungen herzlich wenig genützt hätte. Aber an ein Mitglied der Regierungsmehrheit traut sich der Staatsanwalt freilich nicht heran, während er zur politischen Verfolgung der Opposition immer parat ist. Doch auch die verantwortliche Regierung hat sich lange genug gründlich ausgeschwiegen und die Verteidigung der Einheit des Staates dem "Právo Lidu" und dem "České Slovo" überlassen. Das ist ein merkwürdiges Vorgehen seitens einer Regierung, die sich ständig in der aufdringlichsten Weise ihrer Stärke rühmt und jede kritische Bemerkung über ihre inneren Schwierigkeiten mit einem hochmütigen Hinweis auf die konsolidierte Mehrheit abtut. Wir haben nicht den geringsten Anlaß der Regierung in ihrer Verlegenheit beizuspringen, aber ebenso wenig Grund, uns etwa an die Seite des Herrn Tuka zu stellen. Er ist der Repräsentant der reaktionärsten Partei dieses Staates und innerhalb dieser Koalition, in der wahrlich an reaktionärer Gesinnung kein Mangel ist, vertritt er doch so ziemlich die dunkelste Couleur. Wir teilen auch keineswegs - und das möchte ich ausdrücklich feststellen - die Auffassungen der slovakischen Volkspartei in der Frage der Autonomie. Für uns würde ein čechisch-slovakischer Dualismus keine Lösung, sondern nur eine weitere Verwirrung des nationalen Problems bedeuten und uns der Selbstverwaltung der Völker nicht näher bringen, sondern nur von ihr entfernen.

Ich möchte mich auch nicht lange bei dem Vergleich zwischen der Haltung der Slovaken und der deutschen Aktivisten aufhalten. Herr Dr. Tuka hält an der Auffassung, die er als Oppositioneller vertreten hat, auch heute als Mitglied der Regierungsmehrheit fest, während der Herr Minister Spina wahrscheinlich nur mit Unbehagen an die staatsrechtliche Erklärung denkt, die er als Führer des deutschen Verbandes beim ersten Zusammentritt des neugewählten Hauses von dieser Stelle aus abgegeben hat. Aber dieses Detail, das doch nur beweist, daß die Ľuďáci die gerisseneren Demagogen sind, ist für uns in diesem Zusammenhange von untergeordnetem Interesse. Weit mehr liegt uns daran, über die historisch denkwürdigen Vorgänge von Turč. Sv. Martin endlich einmal die volle Wahrheit zu erfahren. Wir sind überzeugt, daß in jedem anderen Staat der Welt das Protokoll der Verhandlungen des slovakischen Nationalrates schon längst in vollem Wortlaut der Öffentlichkeit zugänglich gemacht und der ganze Streit, soweit es sich nur um die Feststellung historischer Tatsachen handelt, durch restlose Aufklärung schon längst aus der Welt geschafft worden wäre. Hier wird nichts dergleichen geschehen. Auch diese Debatte hat keine Klarheit gebracht und wird keine Klarheit bringen. Sie hat ja überhaupt nur den Zweck, den Anschein zu erwecken, daß etwas geschehen sei, und nachher wird alles beim alten geblieben sein, das heißt, die reaktionären Parteien aller Nationen werden weiter gemeinsam die Profitinteressen des internationalen Kapitalismus betreuen, weiter die politische Freiheit der Bürger und die Sozialen Rechte der Arbeiterklasse beschneiden, die Verständigung der Völker aber nicht fördern, sondern hintertreiben. Und dennoch ist die Verständigung der Völker ein Lebensinteresse des Staates selbst. Dafür liefert die Affäre Tuka einen neuerlichen Beweis. Die Čechoslovakei hätte sich diese ganze Affäre erspart, wenn sie es verstanden hätte, das Zusammenleben der Nationen in diesem Staate auf der Grundlage der Demokratie und der Gleichberechtigung zu regeln. Hätte die čechoslovakische Politik es verstanden, den Staat wohnlich zu machen für alle seine Völker, so würden die Minderheitsnationen mit dem Mehrheitsvolke wetteifern in Anhänglichkeit an die Republik und die staatsrechtlichen Haarspaltereien des Herrn Prof. Tuka wären als juristisches Kuriosum unbeachtet ad acta gelegt worden. Das ist es, was die Regierenden in diesem Staate nicht verstehen: Nicht die Dialektik des Herrn Prof. Tuka, sondern die Unzufriedenheit der slovakischen Bevölkerung mit dem bürokratisch-zentralistischen Herrschaftssystem stellt die Čechoslovakei vor ein staatsrechtliches Problem und was von den stammverwandten Slovaken gilt, das gilt in verschärftem Maße von den nationalen Minderheiten dieses Landes.

Wir erwarten nicht von der herrschenden Mehrheit und ihrer Regierung die Lösung dieses Problems. In ihrer bisherigen Wirksamkeit hat sie genügend bewiesen, daß sie weder fähig noch willens ist, es auch nur um einen Schritt zu fördern. Diese Aufgabe ist vielmehr der Arbeiterklasse gestellt. Sie wird es auf der Grundlage der vollen Demokratie, Demokratie auch im Verhältnis der Völker zu einander, lösen, sie wird jedem Volke die volle Freiheit seiner kulturellen und wirtschaftlichen Entfaltung sichern und damit den dauernden und wahrhaften Frieden begründen, den Frieden im Innern wie den Frieden der Welt.

Zum Schlusse noch eines: Gestern hat Abg. Stern von der kommunistischen Partei wohl im Sinne der Einheitsfronttaktik, die so berüchtigt ist - die deutschen Sozialdemokraten frech angefallen. Wenn Genannter glaubt, daß wir ihm erwidern werden, so irrt er sich. Herr Dr. Viktor Stern, der unentwegte Pappendeckelrevolutionär, wird von uns schon längst nicht mehr ernst genommen, seine wütenden Ausfälle gegen uns haben nur noch pathologisches Interesse. (Souhlas a potlesk něm. soc. demokratických poslanců.)

Az összes kapitalista álIamok burzsoá kormányai és velük együtt a szocialista-reformista pártok tele tüdővel kürtölik, hogy a nemzetközi kapitalizmus briganti testülete, a Népszövetség legnagyobb biztosítéka a vilagbékének. Ha azonban megvakarjuk kissé ezt a biztosítékot, ha lekaparjuk róla a külső mázt és pőrére vetkőztetjük világbéke nagyhangú főszereplőjét, előttünk áll a gonoszképű ripacs, aki a béke angyalából a háború ragadozójává vedlik át.

A szentgotthárdi állomáson lefoglalt fegyver szállítmány, a Csehszlovák köztársaság által a kínai ellenforr adalmárok részére szállított 40.000 puska, az Anglia által épített Szovjetellenes front és a Rothermere-akció legmarkánsabb tanújelei annak, hogy a világbéke nagyon rossz kezekbe van letéve. A kapitalizmus nemzetközi gyújtogatóival szemben a proletariátus is csak nemzetközi alapon bírja felvenni a harcot és ezért pártunknak ma sem lehet más álláspontja, mint amelyet az orosz bolsevikok hangoztattak a világháború kitörésekor: Háborút a háborúnak, kíméletlen harcot a dolgozókat vágóhídra hajtó kapitalista kalózok ellen.

Az az ellentét, mely a kapitalista államok uralkodó osztályait elválasztja egymástól és mely a piacokért folyó harcban nyer kifejezést, rögtön megszűnik, amint ez a Szovjetunió elleni harc formáját ölti fel. Az egymásra nyelvet öltögető különböző államok tőkései, akik a parlamentek szónoki emelvényeiről üzengetnek egymásnak csúnya dolgokat és akik valamennyien haldokolnak a világbékéért, nyomban és csakugyan összebékülnek, ha a világ egyetlen munkás- és parasztállamát kell támadniok.

Ebben a tekintetben egy gyékényen árul Kramář Horthyval, Tuka és Hlinka Bethlennel, Šrámek Pilsudskyval, sőt, hogy a társaság teljes legyen, Dérer és Bechyně az angol tőkésekkel és Mussolinival.

Ebből a szemszögből kell vizsgálnunk Tuka nagy port felvert autonómista cikkét, Šrámek és Kramářnak tegnap elhangzott parlamenti beszédeit és, hogy megint ne legyen hiányos a társaság, Dérer szocialista exminiszter úr nacionalista kirohanásait Tuka ellen.

Ennek leszögezése után a magyar dolgozók szempontjából kívánok foglalkozni röviden a Horthy-Bethlen-uralommal Magyarországon, a Rothermere-akció hullámaival, a fegyver csempészettel és a magyar városi és falusi dolgozók helyzetével, de azzal is, mennyire azonosak az ellenforradalom tendenciái úgy Magyarországon, mint Csehszlovákiában, úgy politikai, mint gazdasági téren és természetesen a nemzetiségi politika terén.

A Horthy-uralom létrejöttét és megszilárdulását az entente-imperializmus, beleértve Csehszlovákiát is, hathatós segítségével tudta csak elérni. Magyarország szanálásának több milliárdos költségeit a dolgozókkal fizettették meg és így a magyar dolgozók a szanálás révén kétszeres kizsákmányolás alatt nyögnek. Horthy-Bethlen a feudalizmus talpraállításával és kiváltságos jogainak törvényes biztosításával a középkor borzalmait zúdították a magyar dolgozó népre.

Az összes törvények, amelyeket az utóbbi években véres terrorral összetoborzott szintén demokratikus magyar parlament létrehozott, magukon viselik a hözépkor jellegét. Az oligarchia kéjjel tobzódik a magyar munkások és parasztok vérének kiszipolyozásában. A magyar városi és falusi munkások tengernyi szenvedései az inkvizíciós korszakra emlékeztetnek. Az alacsony munkabérek mellett a drágaság állandóan emelkedik. A munkanélküliség a nyomor és betegségek következtében folytonosan emelkedik és nap-nap után több lesz azoknak a száma, akik a halálban keresnek menedéket a Horthy-paradicsom elől. Az egyesülési és gyülekezési jog, a szólás- és sajtószabadság csak a magyar gentrik részére teljes, a munkások részére még papíron sem létezik. És ha a magyar rnunkásság ezen a rettenetes helyzeten egy-egy osztályharcos megmozdulással változtatni akar, szemben találja magát a Horthy-Bethlen-uralom legrafináltabb, legkegyetlenebb üldözési módszereivel. (Posl. Sedorjak: Málunk sem bannák különbül a múnkasokkal!) Úgy van!

A fehér terror különös kegyetlenséggel üldözi azokat a bátor és önfeláldozó forradalmárokat, akik még a bestiális üldözéstől sem riadva vissza, ki akarják ragadni a dolgozó tömegeket a reformisták, a paktunikötők befolyása alól és fel akarják vonultatni az osztályharc frontjára.

A magyar börtönök még ma is tele vannak a forradalmi osztályharc lelkes katonáival és vezéreivel, közöttük Rákosi és Szántó elvtársakkal és az osztályharchoz hű szocialista Vági Istvannal, akiknek csak azért kell éveken át a magyar börtönökben sínylődniök, mert nem tudták némán szemlélni a magyar munkásság szenvedéseit.

Amikor mindezeket megállapítom, a legbecsületesebb osztálykötelességet teljesítem Magyarország sokat szenvedő dolgozó lakossága abszolút többsége érdekében a maroknyi magyar oligarchiával szemben, annál is inkább, mert meggyőződésem, hogy a magyar dolgozóknak ugyanaz az érdekük, ami a csehszlovákiai dolgozóké.

Ez különös élességgel nyilvánul meg ma, amikor a reakciós csehszlovák kormány a dolgozók életérdekei ellen intézett állandó támadásaival fokozatosan akarja kiépíteni a burzsoázia leplezett diktatúrája helyébe a nyílt burzsoá diktatúrát, a csehszlovák fehér terrort. Ezért a két ország proletariátusának az egységfront és az osztályharc terén egy úton kell haladniuk, hogy egyesült erővel megdönthessék a. Horthy-Bethlen-Švehla- Srámek reakciós burzsoá uralmakat.

A proletariátus ez útjában legnagyobb akadály a burzsoázia szolgálatába szegődött szociáldemokrácia. A magyar oligarchia uralmát a szociáldemokrata vezérek, a hirhedtté vált és még a II. Internacionálé által is elítélt Bethlen-féle paktummal szilárdították meg, mert csak e paktum segítségével tudták Bethlenék a magyar proletariátus forradalmi erőit féken tartani. Bethlenék és Payerék egy fronton állnak a magyar proletariátus ellen.

De ugyanezt kell megállapítanom a csehszlovák szociáldemokráciáról is. Dérer volt az, aki teljhatalmú minisztersége alatt Szlovenszkón a statáriumot kihirdette és a nagyobb darab kenyérért sztrájkoló földmunkások ellen felvonultatta a csendőrséget és katonaságot. A szociáldemokraták szavazataival léptették életbe a köztársaság védelméről szóló törvényt, melynek alapján börtönzik ma be a forradalmi osztályharc hirdetőit, a kommunistákat.

A csehszlovák szociálpatrióták így készítették elő a talajt a ma uralkodó, egyre szemtelenebbé váló reakciónak és mai lojális, álellenzéki szereplésükkel pedig utat nyitnak a nyílt burzsoá diktatúrának. Valahányszor a burzsoá államban nehézségek támadnak, a szociáldemokrata vezérek nyíltan a burzsoázia oldalára állnak. A szociálpatrióták azt mondják, hogy nem kötnek velünk, kommunistákkal egységet, mert mi forradalom útján a proletariátus felszabadításáért harcolunk. De ugyanakkor nyílt, vagy burkolt egységre lépnek úgy itt nálunk, mint Magyárországon a burzsoáziával uralmának fenntartásáért, biztosításáért. Ennek az áruló álláspontnak végső konzekvenciája tehát: inkább a burzsoázia diktatúrája, mint a proletariátus diktatúrája.

Ugyanilyen áruló álláspontot foglalnak el nemcsak a magyar és csehszlovák szociálpatrióták, hanem az egész II. Internacionálé vezérkara is a háborús veszély kérdésében. Annak ellenére, hogy a háborús tünetek le nem tagadható jelei napról-napra szaporodnak, a II. Internacionálé politikusai és lapjai vagy egyszerűen tagadják a háborús veszély közellétét, vagy teljesen az illető állam burzsoáziájával egy frontba sorakoznak fel a kapitalista haza védelmére éppúgy, mint a világháború kitörésekor, így volt ez a Rothermereféle alició alkalmával, amikor a magyarörszági szociáldemokrata párt Bethlen oldalán, Dérerék pedig Švehla és Kramář oldalán öltögették nyelvüket a Dunán túlra, illetve a Dunán innenre. Proletáregységfront helyett tehát a háború kérdésében is egységes frontba tömörülnek saját államuk burzsoáziájával. Közben egy szalonszocialista nyugodt eleganciájával, egyszerűen túlteszik magukat Marx megdönthetetlen tételén : a pr oletárnak nincs hazája és nem lehet tőle elvenni azt, amije nincs.

Úgy az egyik, mint a másik államnak a II. Internacionáléhoz tartozó pártjai tehát egymás ellen uszítják a proletariátust, hogy megvédjék a kizsákmányolók hazáját. Erre a szociáldemokrata pártokhoz tartozó proletariátusnak csak egy válasza lehet : vezér eiket beosztani a háborús uszítók, a burzsoá ingyenélők kategór iáj ába és a kommunista párt zászlaja alatt felkészülni a szociális forradalomra, felvenni a harcot saját országuk elnyomóival.

Šrámek miniszter úr tegnapi nyilatkozata iskolapéldája annak, miképp igyekszik a hábor ú ódiumát minden állam kormánya a másik nyakába varrni. Nyilatkozik Lengyelor szág : neki semmi köze a fegyverszállítmányhoz, nyilatkozik Bethlen : ők nem r endeltek fegyvert, és nyilatkozik Šrámek úr a csehszlovák kormány nevében: a fegyverszállítmány nem Nové Mestora, hanem Sátoraljaújhelyre volt irányítva. Mintha csak azt mondanák ezek az urak : a mi államunk békét akar, de a másik állam, lám, milyen szemtelenül fegyverkezik, önként következik tehát, nekünk fel kell készülnünk a védekező háborúra. Amilyen ravasz, éppoly átlátszó ez a fogás. Szinte azt kellene hinni, hogy szándékosan csinálták ezt a fegyverszállítási komédiát, hogy a további fegyverkezés alapjául szolgáljon, talán nem is a kapitalista államok egymás iránti gyűlöletének szolgálatába, mint inkább a Szovjetunió mindenáron való letörése céljából. Megerősíti ezt a gyanút Kramář dr. úr tegnapi beszéde, aki kategorikusan kijelentette: "Ez a titkos fegyverszállítási incidens részünkre nem is oly nagy meglepetés és semmi esetre sem gondolom, hogy mi azt, a mi szempontunkból túlbecsülnénk."

Osztozom Kramář dr. úrral abban a nézetben, hogy ez csakugyan nem nagy meglepetés azok részére, akik közelebbről nézhetnek bele a titkos diplomácia boszorkánykonyhájába és akiknek bizonyára kitűnő információik vannak arról a készülődésről, melyet éveken át tagadtak, de végül mégis kipattant és melynek éle a munkások és parasztok állama ellen irányul.

Nem meglepetés ez nekünk, kommunistáknak sem, mert hiszen mi évek óta hangoztatjuk, hogy Anglia szovjetellenes front összehozásán fáradozik és minden fegyverkezésnek alfája és omegája egyrészt az előbb említett cél, másrészt annak előfeltétele: valamennyi állam kommunista pártjainak megrendszabályozása és a munkásosztály béklyóba verése.

De meglepetés bizonyára mindazok részére, akik bedőltek a pacifista szólamoknak, akik a legszemérmetlenebb háborús uszítók békeígéreteit komolyan vették, akik áldozatai lettek a pacifista illúzióknak. Komolyan vehetjük talán Kramář dr. kijelentését, hogy: "mi valamennyien akarjuk a békét és nagyon örülnénk annak, ha sikerülne elérnünk az általános leszerelést". Ahány szó, annyi hazugság. Nem tételezem fel Kramář úrról, hogy nem volna tudomása a Szovjetköztársaság delegátusának, Litvinov elvtársnak a leszerelési konferencián tett indítványáról, aki konkrét formában kidolgozott világos tervvel állt elő, mely csakugyan alapul szolgálhatott volna az általános leszerelésre. És éppen Kramář úr bel- és külföldi kapitalista elvbarátai voltak azok, akik kézzel-lábbal tiltakoztak a leszerelés ellen.

Éppúgy nem fedi a valóságot Kramář úr azon állítása sem, hogy itt senkit sem akarnak nemzetiségi jogaitól megfosztani. A csehszlovák burzsoázia a dolgozók elnyomásában, kizsákmányolásában és üldözésében lépést tart a magyar oligarchiával. A magyar nemzetiségű dolgozókra kétszeres súllyal nehezednek a csehszlovák burzsoázia elnyomó törekvései. Csak néhányat ragadok ki ezekből: a földreform nacionalista végrehajtásával a falu nincstelenjeit a legnagyobb nyomorba döntötték, az állampolgársági üldözések a lex Dérer életbelépése óta még fokozódtak, a kulturális elnyomás, a magyar iskolák megszüntetése napirenden van. A nemzetek önrendelkezési joga a csehszlovák burzsoázia szemében éppúgy írott malaszt, mint a magyar oligarchák szemében. Hol van az ünnepélyes ígéret, mely Kárpát-Ukrajnának autonómiát volt hivatva biztosítani?

Nincs kapitalista állam, mely a hozzá beosztott nemzetiségeket el nem nyomná. A nemzetiséglakta vidékeket az uralkodó nemzet kapitalista heréi elsősorban gazdaságilag, majd politikailag és kulturális téren igyekeznek letarolni és így elvetik és el kell, hogy vessék a további háború csíráit. A nemzetiségi kérdést - és ezt már itt többször leszögeztük Szovjetunióban oldották meg csupán, de ennek elkerülhetetlen előfeltétele volt a kapitalista termelési rendnek szociális forradalom útján való megdöntése.

Éppígy a világbékét sem lehet biztosítani a kapitalista társadalmi rendben. Pacifista szólamok csak takarói annak az erkölcsi fertőnek, melyből a háború csírái fakadnak. Amíg készpénznek vesszük a régi római közmondást : "Ha békét akarsz, készülj a háborúra", addig a háborúkat el nem kerülhetjük. Csakis osztálymentes társadalom valósíthatja meg az örök békét, aminek előfeltétele a szociális forradalom.

A proletariátus előtt két út áll tehát: a mai kapitalista társadalmi rend, melynek törvényszerű kísérő jelensége a háború, vagy a kapitalizmus megsemmisítése szociális forradalom útján. A proletariátusnak az utóbbi utat kell választania : "Ha békét akarsz, készülj a szociális forradalomra." (Potlesk komunistickýých poslanců.)